A jól öltözött szégyen
A saját szégyeneimről fogok írni. Méghozzá azért, mert a szégyen felvállalásánál is nagyobb árat fizetünk annak hosszantartó takargatásáért.
Nagyjából 8 éve történt. A PTF-en már a sokadik sikeres coachképzést zártuk, PCC voltam, és dagadó kebellel mentem a magyarországi ICF konferenciára. Beültem kiváló kollégánk, Hegedűs Dóri workshopjára, ami a szégyennel foglalkozott. Dóri nem sokat lacafacázott, picit beszélt a vékony jégen korcsolyázásról, aztán belecsapott a lecsóba: Írd le magadnak a top 3-4 dolgot, amit leginkább szégyellsz az életedben? Azután keress valakit, és beszélgessetek arról, hogyan van összefüggésben az egyébkénti témáddal az, amit a legjobban szégyellsz.
Bumm! Több év vergődés után hirtelen tisztán láttam. Iszonyatosan zavart, hogy néhány ügyfélnél nem tudok áttörést elérni. Különösen azok idegesítettek, akik tudták, hogy valamit másképp kellene csinálni, de nem csinálták. Emlékszem, volt egy ügyfelem, aki – írd és mondd – 27 éve szeretett volna munkát és karriert váltani, de nem találta hozzá az erőt! Tudod, milyen pipa voltam rájuk? Eh, nagyon.
Találd ki, mi volt a – felülről harmadik – legerősebb szégyenem. Ha ehhez nincs kedved, akkor most leírom: az, hogy bár kívülről sikeresnek, okosnak, befutottnak tűntem, tulajdonképpen nem a coachingból éltem. Az, amiben másokat kísértem, sántikált a saját életemben. Brutálisabban: ahogyan a szégyenem lefordította: nem voltam hiteles.
Merthogy tény, képzésvezető voltam a PTF-en, de – talán nem haragszik meg a PTF, ha kibeszélem – oktatóként nagyjából annyit kerestem, amennyit évente a saját továbbképzéseimre költöttem. Voltak ugyan magán- és céges ügyfeleim, de a jól bejáratott marketingcégemet még nem engedtem el teljesen. Annak ellenére, hogy az 1-2 évvel korábbi, talán a második hírlevélben említett Osztálytalálkozó előadás óta egyre inkább leépítettem azt a vállalkozást, megtartottam egy-két kedvenc ügyfelet, és a vállalkozás továbbra is elég sok időt és energiát szívott el a coachingtól.
Szóval, úgy éreztem magam, mint aki vizet prédikál, de bort iszik. Másokat támogatok abban, hogy kövessék az álmaikat, én meg ott toporgok, hogy el merjem-e engedni azt, amit egyre kevésbé élvezek, és vállaljam-e annak a kockázatát, hogy lesz-e elég olyan munkám, amit szeretek, amiben hiszek.
Látsz-e valami összefüggést a két ügy között? Ez most nem a szakmai hírlevelem (arra itt tudsz feliratkozni), de talán nem feketeöves coachként is látod, van itt valami. Volt is. Mégsem raktam össze, mert egyszerűen vak voltam arra, hogy bennem milyen nehéz érzések vannak, és azok hogyan függhetnek össze a coach jelenlétemmel.
Alig vártam, hogy vége legyen a konferenciának. Senki nem mondta meg, mit tegyek. Tudtam magamtól: hiteles akarok lenni, és ha a hitelességemet akadályozza ez a dolog, akkor azt le kell zárni. Hazafele menet felhívtam Bock Józsit (vagy a marketingesét, már nem emlékszem), a Pince Művek Kft. koronaékszerének a tulajdonosát, és megmondtam, hogy vége. Befejeztem a futó projekteket, talán a legeslegutolsó a COVID idején egy online óbor-kóstoló volt jó sok érdeklődővel, de annyi.
Szeretném azt mondani, hogy a rákövetkező napon öt új ügyfél kaparta a küszöbömet, de nem így történt. Ennél sokkal fontosabb dolgok történtek:
Ez a momentum lett a kulcsa az MCC-vé válásomnak. Mentorommal már hónapok óta dolgoztunk, mindig megnyugtatott, hogy a partnerség már nagyon megvan, de több helyzetben sérül a jelenlétem, mert érzelmileg kivonulok. Persze, azért vonultam ki érzelmileg, mert nem akartam ráborítani az asztalt az ügyfélre a bénázása miatt! E szégyenem megdolgozása után érzelmileg jelen tudtam lenni, meg is lett az MCC elég hamar.
Többé nem zavart, hogy ügyfelek „bénáznak”, tipegnek fontos döntések előtt. Mi közöm hozzá? Ez az ő életük, nem az enyém! Nem vagyok felelős a döntéseikért. Persze, támogatom őket, felvillantok szempontokat, tükröt tartok, de engem nem von be, az Ő életük nem az ÉN felelősségem. Nem tudom szavakkal leírni azt a szabadságot, amit ilyen helyzetekben azóta is érzek. (Ez nem érzéketlenség, hanem érzelmi határtartás.)
Mi fog történni, ha kiderül, milyen vagyok valójában?
Ez a kérdés szorongatott. Nem vagyok elég hiteles, sőt, talán nem is vagyok elég jó coach, hisz lám, nem abból élek 100 százalékban. Nem vagyok sikeres. A szégyenem pedig gondosan eltakarta saját magát. A szégyen elég jó szabó. Ruhát varratott velem arra, amit nem akartam megmutatni – még magamnak sem. A szégyen aztán fogta magát, és belepiszkált a coachingjaimba is.
Lám, most sem írom meg, mi volt a top 1 és top 2 szégyenem. Igen, van, amit szégyellek. Mégsem kell elrejtőznöm. Volt idő, amikor azt hittem, hogy a szégyen így működik: lehajtom a fejem, elpirulok, és legszívesebben elbújnék valahova. (Persze, tud ilyet is.) Mégis, az én szégyenem meglehetősen jól öltözött.
Volt rajta zakó, fehér ing, nyakkendő és makkos cipő. Értsd, PCC pecsét, képzésvezetőség, egy jól működő vállalkozás, néhány diploma, rengeteg munka és egy rakás szakmai önbizalom. Kívülről nem különösebben hasonlított szégyenre. Belül viszont volt valami, amit nagyon nem akartam meglátni: nem mertem megtenni azt, amiben másokat támogattam. És mivel ezt magamban nehezen bírtam el, különösen nehéz volt elviselnem másokban.
Talán ez az egyik legdrágább tulajdonsága a szégyennek. Nemcsak azt súgja, hogy velem valami nincs rendben. Hanem elkezdi megszervezni körülöttem az életemet úgy, hogy ezt lehetőleg ne kelljen meglátnom.
A múlt héten arról írtam, hogy a félelem néha nem visszatart, hanem előrehajt. Most hozzátennék még valamit: néha azért hajt ennyire, mert valamit szégyellek.
Félek, hogy kiderül, hogy nem vagyok elég jó → még többet teljesítek.
Félek, hogy kiderül, hogy szükségem van másokra → mindent megoldok egyedül.
Félek, hogy kiderül, hogy bizonytalan vagyok → nagyon határozott leszek.
Félek, hogy kiderül, hogy én sem merem meglépni → dühít, amikor te nem léped meg.
A szégyen meglepően sokféle ruhát tud felvenni. Az enyém – és ezt mások visszajelzései is sajnálatosan jólesően megerősítették – történetesen egész jól állt rajtam.
Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna. (Mk 4:22 RÚF)
Na, és akkor mi van, ha a napvilágra kerülés nem büntetés, hanem kegyelem? Természetesen, az első és legfontosabb lépés, az, hogy saját magunk előtt „bukjunk le”. Ez lesz ugyanis a szabadságod kezdete.
Mi tagadás, elsőre talán fenyegetően hangzik ez a bibliai mondat. Mintha egy mennyei NAV-ellenőrzésről lenne szó: egyszer majd úgyis megtalálják, amit eldugtál.
Pedig az én történetemben a napvilágra kerülés nem büntetés, hanem kegyelem volt. Nem Dóri leplezett le. Nem a beszélgetőtársam. Nem az ICF. Isten sem küldött NAV-ellenőrt az égből. Annyit történt, hogy megláttam valamit magamban, amit addig nagyon ügyesen elrejtettem saját magam elől. És attól, hogy megláttam, egyszer csak lett választásom.
A szégyen tehát azt mondja: takard el. A kegyelem azt mondja: hozd világosságra.
Nem azért, mert amit ott találok, feltétlenül rendben van. Nem azért, mert nincs vele dolgom. Hanem azért, mert amit mindenáron sötétben akarok tartani, annak sokkal nagyobb hatalma lehet fölöttem, mint annak, amit már meg merek látni.
Beismerem, a történetem túl szép lehet. Könnyű lenne levonni belőle azt a tanulságot, hogy ha szégyellsz valamit magadban, szedd össze magad, változtasd meg, és kész. Nem ezt gondolom.
Nekem történetesen volt mit megváltoztatnom. És meg is tudtam változtatni. De a fontosabb dolog talán már előtte megtörtént: képes lettem meglátni azt, amit addig takargattam magam előtt.
Mert amíg nem láttam, irányított. Amikor megláttam, még mindig szégyelltem. Csak már lett választási lehetőségem.
A múlt héten Ádámnál hagytuk abba: „Féltem, ezért elrejtőztem.” Most már talán az is világosabb, mire kellett a fügefalevél. Nyolc éve az ICF-konferencián leírtam egy lapra valamit, amit szégyelltem. Ma már nem szégyellem. Nem azért, mert azóta MCC lettem, vagy mert azóta tényleg coachingból élek. Hanem azért, mert az a Norbi, aki akkor még nem mert teljesen átállni arra, amiben hitt, ugyanúgy én vagyok.
És már nem kell eltakarjam ahhoz, hogy szerethetőnek tartsam magam. Elegáns fügefaleveleimmel és azok nélkül is ugyanaz vagyok.
Gyakorlat
Gondolj valamire, ami másokban aránytalanul idegesít. Ne olyasmire, amit egyszerűen nem kedvelsz, inkább olyan dologra, amitől indokolatlanul felmegy benned a pumpa.
Aztán nézegesd meg: Miért ilyen fontos nekem, hogy ő ne legyen ilyen?
És még egyet: Van-e valami abból, amit benne nehezen viselek, amit magamban még nehezebb lenne meglátnom?
Na jó, még egyet: Milyen „ruhát” adok magamra, hogy ezt lehetőleg se más, se én ne lássam meg?
És még: Mi történne velem, ha nem takarnám el?
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mi mindenre vehet rá az, ha túlzottan meg akarok felelni másoknak.
Ha azt érzed, van valami, amit nehéz egyedül világosságra hozni, és szeretnél ránézni egy biztonságos beszélgetésben, írj nyugodtan.
Fügefalevéllel és anélkül is ugyanaz a
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások