Válogatott bizalmatlanságaim

Én komolyan azt hittem, hogy túlteng bennem a bizalom. Egyébként tényleg. Nagyon bízom majdnem mindenkiben, aki nincs nagyon közel hozzám. Néha túlságosan is.

Integrálszámítás

Az előző részben az árnyékunkkal való találkozásról írtam, illetve arról, hogy még az istenhitünk is megakadályozhat minket abban, hogy mélyebben találkozzunk magunkkal.

Árnyékolástechnikai útmutató

Kezdem azzal, ami idegesít. Két idegroham lett, maradhat? Szóval, nehezen vagyok azokkal a barátaimmal, ismerőseimmel és kritikusaimmal, akik hosszan beszélnek az önismeret feleslegességéről, és valamennyi döntésüket, cselekedetüket isteni hatáskörbe utalják. Bánki Lajos barátom szerint „kijátszák a lelki kártyát”, vagyis elspiritualizálják a megéléseiket.

Ez a levél az erősségekről szól. És most egyet sem találok magamban.

Azok, akik most iratkoztak fel a hírlevélre, lehet, hogy abban reménykedtek, hogy lézerszememmel olyan erőforrásokra bukkanok bennük, amiket még ők sem látnak meg magukban. (Fun fact: időnként megtalálnak olyan visszajelzések, hogy „Norbi, Te mindig rólam írsz, hogy csinálod?!” Nem tudjátok elképzelni, milyen nehéz sok száz egyéni, személyre szabott hírlevelet megírni! 😊)

Sebezhető vagyok. Jól csinálom?

Azt hiszem, a sebezhetőséget is el lehet rontani azzal, hogy túl jól akarjuk csinálni. Én például egészen ügyesen tudok beszélni a nehéz érzéseimről. Megnevezem őket, összefüggéseket keresek, felismerem a mintázataimat, és ha minden jól megy, a végére még valami tanulságot is sikerül előállítanom. És teszem ezt úgy, hogy a Woody Allen – John Cleese vertikumon is értelmezhető neurotikus-abszurd felhangokkal beszélek róla.

A megfelelő attitűd

Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne lett volna legalább egy-két olyan, számomra fontos kapcsolatom, amiben ne igyekeztem volna a kapcsolat biztonságát konfliktuskerüléssel, a másik igényeinek való megfeleléssel biztosítani. Rossz hír? Az. Várjál, van rosszabb is: Istennel is így voltam.

A jól öltözött szégyen

A saját szégyeneimről fogok írni. Méghozzá azért, mert a szégyen felvállalásánál is nagyobb árat fizetünk annak hosszantartó takargatásáért.

Nagyjából 8 éve történt. A PTF-en már a sokadik sikeres coachképzést zártuk, PCC voltam, és dagadó kebellel mentem a magyarországi ICF konferenciára. Beültem kiváló kollégánk, Hegedűs Dóri workshopjára, ami a szégyennel foglalkozott.

Nem minden, ami hajt, hívás

Motivált vagyok vagy félek?

Van, ami üldöz. Azt ígértem, hogy a félelemről fogok írni. És most nincs kedvem azon gondolkodni, mi mindent NEM teszek a félelem miatt. Jobban izgat az, hogy mi minden megcselekvésére vesz rá a félelem.

Mit keresek abban, amit csinálok?

Azt hiszem, nem attól lesz tiszta a hivatásom, hogy semmit sem kapok belőle. Sokkal inkább attól, hogy egyre jobban látom, mit adok, mit kapok, és mit próbálok észrevétlenül megszerezni általa.

Vagyok-e az, aki lehetek?

„Norbi, miért akar maga mindig mindenkit megmenteni?” – eléggé mellbevágott a pszichológusom kérdése. Hat éve jártam már hozzá, azt hittem, mindent hallottam már tőle, és azt hittem, ő is hallott már mindent tőlem.