A megfelelő attitűd
Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne lett volna legalább egy-két olyan, számomra fontos kapcsolatom, amiben ne igyekeztem volna a kapcsolat biztonságát konfliktuskerüléssel, a másik igényeinek való megfeleléssel biztosítani. Rossz hír? Az. Várjál, van rosszabb is: Istennel is így voltam.
Gyerekkorunkban érzelmi, időnként fizikai túlélésünk záloga, hogy kitaláljuk szüleink, gondozóink akaratát, elvárásaiknak megfeleljünk. Szüleinkre istenekként tekintünk, szeretetük, hiányuk, haragjuk, elégedettségük és elégedetlenségük nem róluk, hanem rólunk szólnak. Kisgyerekként legalábbis ez a megélésünk, hiszen ők a szemünkben erősek, tévedhetetlenek, tehát ha valami nem jó a kapcsolatban, az kizárólag a mi hibánk lehet.
Nincs tökéletes szülő, de különbség van tökéletlen szülő, bántalmazó szülő – és elég jó szülő között. Az elég jó szülő nem tökéletes, de a konfliktusokat, szülői „túlkapásokat” meg lehet beszélni, a konfliktusok után katarzis, megtisztulás jön, és a család közösen tanul valamit az összetűzésből. Az ilyen, alapvetően biztonságos környezetben felnövő gyerekeknek jó esélyük van megtanulni, hogy a konfliktus nem feltétlenül veszélyezteti a kapcsolatot. Lehet kellemetlen, fájhat is, de nem szükségszerűen a szeretet végét jelenti.
Akik viszont azt tanulták meg, hogy a konfliktus ára az elutasítás, a leszidás, a megbélyegzés vagy a megszégyenítés, azoknak felnőttként is jóval nehezebb lehet beleállniuk. Szóval, sokan közülük inkább megúsznák, elkerülnék a konfliktusokat. (Milyen érdekes, hogy most többes szám harmadik személyre váltottam, hm, mit mond ez nekem?)
Na, tehát elképzelhető, hogy nem állunk a konfliktusok elé. Hanem aktívan kerüljük őket. Ennek egyik legpraktikusabb módja, ha kitaláljuk, mit szeretne a másik, hiszen ezzel tudjuk a legnagyobb eséllyel elkerülni a konfliktusnak még a lehetőségét is. Minek mondjam el, hogy mit szeretnék vacsorázni, ha esetleg a társam mást enne, és ebből potenciális konfliktus fakadhatna? Kitalálom, mit enne, és azt főzöm, veszem, viszem. Minek mondjam el a másiknak, hogy valami rosszul esett, netán, hogy rosszul érzem magam? Ha elmondom, lehet, hogy nem fog meghallani, talán még dühös is lesz rám, hogy mit mimózáskodom, ergó, rosszabbul járok így, mintha megtartottam volna magamnak.
Szörnyű leírni ezeket a sorokat. Mert miközben kitalálom mások gondolatait, lassacskán eltávolodok saját magamtól. Olyan messzire kalandozhatok saját szívemtől (vö. Augustinus Vallomások), hogy talán már azt sem mindig tudom, én mit szeretnék enni, én mit érzek, mit gondolok. Annyira gyakorlottá válhatok mások kívánságainak, vágyainak, érzéseinek figyelésében, hogy a sajátjaimra már alig marad figyelmem. Lassacskán cserbenhagyom saját magamat.
Két erős állítást fogok tenni.
- Soha nem fogok tanulni olyan konfliktusokból, amiket nem vállaltam fel. Van ennek persze egy „nagyszerű” eredménye: soha nem fog kiderülni, hogy a kapcsolatunk mit bír el abból, aki valójában vagyok. Megspórolom egy nagy csalódás lehetőségét. Hiszen, ha beleállnék a konfliktusba, lehet, hogy a másik elutasít, nem is hajlandó megbeszélni, tisztázni, mi történt. És akkor szembe kellene néznem valamivel, amit nagyon nem szeretnék megtudni a kapcsolatunkról. Ha a kapcsolataim biztonságát azzal próbálom megőrizni, hogy eltüntetem magamat belőlük, akkor végül ki marad ott, akit szeretni lehet? De van egy másik ára is: soha nem derül ki, hogy talán tényleg meg tudja tartani ez a kapcsolat a nehéz érzéseimet, és talán felülírhatom az eddigi működésemet, talán fejlődhetek, és igazibb, önazonosabb önmagammá válhatok. Ez talán még nagyobb ár, amit a konfliktuskerülésemért fizetek.
- Minden egyes alkalommal, amikor ész nélkül igent mondok másnak, nemet mondok magamra. Fontos kitétel az „ész nélkül”. Sokszor mondunk igent másoknak, mert egyetértünk velük, mert szeretjük őket, mert úgy döntünk, hogy egy kicsit hordozzuk a terheiket. De vajon észrevesszük, amikor már nem szabadon mondunk igent, hanem azért, mert nem merünk nemet mondani? Ha sokszor félünk nemet mondani, ez oda vezethet, hogy elszürkülünk. Soha nem derül ki, kivé lehettünk volna, ha közelebb engedjük saját magunkat a saját életünkhöz. Ha felelősséget vállalunk azért, hogy mire mondunk igent és mire nemet. Ha elhordozzuk annak a terhét, hogy valaki nem fog bennünket rajongva, maradéktalanul szeretni. (Lányom bölcsessége: „nem vagy te nutella, hogy mindenki szeressen.” Egyszer tartok erről egy tréninget, szünetben nutellás palacsintát szolgálunk fel!)
Ne érts félre! Vannak vállalt kötelezettségeim, fontos kapcsolataim, és természetes, hogy számít mások véleménye. A kérdés valami ilyesmi: tudok-e akkor is önazonosan cselekedni, amikor valaki esetleg csalódni fog bennem? Ha kiderül, hogy nem mindig vagyok édes és krémes? Ha most magamat táplálom, nem a környezetemet?
Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm (Mt. 3:17 RÚF)
Jézus éppen csak megkeresztelkedett. Egy darab démont sem űzött ki, egyetlen beteget sem gyógyított meg. Ennek ellenére Isten gyönyörködött benne, szerette. Nem azért, mert megtett valamit, hanem azért, aki volt.
Azt hiszem, ez az Istenben való elrejtettség is hozzájárult ahhoz, hogy Jézus nem ijedt meg a konfliktusoktól. Nem kerülte el ezeket csak azért, hogy megőrizze mások jó véleményét. Volt, amikor vitába szállt, volt, amikor hallgatott, volt, amikor elment. Nem mindenkinek azt adta, amit vártak tőle. Talán még az eretnekségen innen maradok, ha felvetem, hogy a Gecsemáné-kertben is ez a biztonság adhatott erőt ahhoz, hogy Jézus kimondja: ő mit szeretne.
„Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár”, amihez rögtön hozzátette: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te” (Mt 26:39 RÚF). Számomra fontos szempont, hogy ezt Istennek mondta, nem mindenkinek, aki kért, várt tőle valamit.
És akkor ott van még Pál apostol levele is a galatáknak. Azt írja Pál, hogy „ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” Ezzel persze nem azt mondom, hogy „ne érdekeljenek az emberek, csak Istennek felelj meg” – éppen a megfelelésről szól ez a levél, ugye –, csak vigyázzunk, mert nem célom azzal lebeszélni téged az embereknek való megfelelésről azzal, hogy a megfelelési kényszert áthelyezzük Istenre.
Na, szóval, az igazi szentenciám egy kérdés: Mi van, ha Isten nem még egy valaki, akinek meg kell felelnem, hanem éppen az a kapcsolat, amelyben végre nem kell eljátszanom, hogy más vagyok? Ha nem megfelelnem kell neki, ha nem muszáj elbáboznom, hogy olyan valaki vagyok, aki nem vagyok?
Még tartozom egy vallomással. A leadben azt írtam, hogy Istennek is meg akartam felelni. Most szorongok, mit írhatok le – hiszen az olvasónak, Neked is szeretnék valahol megfelelni. Sem untatni, sem megbotránkoztatni nem akarok. Ok, maradjunk annyiban, hogy számos igehirdetés, egyéni értelmezés, egzegézis után is úgy gondoltam Isten parancsolataira, hogy azokat meg KELL tenni, tulajdonképpen mindegy, mit gondolok azokról.
A konfliktus, amit elkerültem, bennem volt. Hogy olyasmit szeretnék megvalósítani, amihez belülről nem alakultam át. Így megőriztem magamban egyfajta lázadó attitűdöt, de megspóroltam magammal és Istennel egy-két veszekedést, konfliktust.
Mert féltem, nem bírjuk el.
Nehéz ezzel szembenézni, van itt bűntudat, szégyen, miegyéb. Lehet, hogy ez az én egyéni működésem, de ahhoz, hogy igazi intimitás jöjjön létre, szükségem van bizalomra: bizalomra abban, hogy a másik elbír engem, és bizalomra magamban, hogy én is elbírom a másikat.
Ez a bizalmam Istenben sem volt teljes. Nem tudom, van-e olyan, hogy teljes bizalom Istenben. Annak megtapasztalására törekszem, hogy a veszekedés előtt, közben és után is szeret. Hogy elmondhatom neki azt is, amit szerintem nem volna szabad gondolnom, éreznem, akarnom. És nem kell előbb megváltoznom ahhoz, hogy odamehessek hozzá.
Furcsa, de ettől néha tényleg változom. Nem azért, mert végre sikerült megfelelnem, hanem talán azért, mert már nem ezen múlik a kapcsolatunk.
Gyakorlat
Keress a következő héten egy olyan helyzetet, amelyben automatikusan megpróbálnád kitalálni, mit szeretne a másik. Ne a legnagyobb konfliktussal kezdd! Talán éppen egy vacsorával.
Mielőtt válaszolnál, kérdezd meg magadtól: Én mit szeretnék? Ha biztonságosnak érzed a helyzetet, mondd is el!
Nem kell kibrusztolnod, hogy úgy is legyen. Nem kell meggyőznöd a másikat. A gyakorlat lényege, hogy kipróbálod, milyen érzés, amikor te is jelen vagy a kapcsolatban.
Aztán figyeld meg: mi történt valójában, és mitől tartottál előtte?
Ha ez most nemcsak érdekes volt, hanem ismerős is…
A megfelelési kényszert néha már felismerjük, mégsem könnyű másképp működni a fontos kapcsolatainkban. Én is sokat dolgoztam és dolgozom ezen. Ha szeretnél a saját történeteddel, a saját tempódban foglalkozni, coachingban is szívesen kísérlek. Írj vissza erre a levélre, és megnézzük, van-e dolgunk egymással.
(Arra azért nagyon vigyázz, hogy ne akarj megfelelni nekem! A Spiritusz Neked szól, teljesen oké, hogy „csak” olvasod! Örülök neki, örülök neked!)
Jövő héten arról gondolkodom tovább, milyen az „elég jó” sebezhetőség.
Nem mindig megfelelő szeretettel,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások