Sebezhető vagyok. Jól csinálom?
Azt hiszem, a sebezhetőséget is el lehet rontani azzal, hogy túl jól akarjuk csinálni. Én például egészen ügyesen tudok beszélni a nehéz érzéseimről. Megnevezem őket, összefüggéseket keresek, felismerem a mintázataimat, és ha minden jól megy, a végére még valami tanulságot is sikerül előállítanom. És teszem ezt úgy, hogy a Woody Allen – John Cleese vertikumon is értelmezhető neurotikus-abszurd felhangokkal beszélek róla.
Aki hallgat, megkönnyebbülhet: Norbi rendben van, Norbi dolgozik magán, Norbi érti, mi történik vele. Mindeközben előfordulhat, hogy Norbi nincs rendben. Tökre nem azért, mert nem az igazat mondom, hanem azért, mert olyan keretbe foglalom, olyan módon beszélek róla, hogy aki hallgat, arra a következtetésre jut, hogy – ha lazán is, de azért – kézben tartom a dolgokat.
Na, biztos ismeritek az egyszeri prédikátort vagy bizonyságtevőt, aki vasárnap elmondja, hogy mennyi minden bűn, kísértés környékezte meg, de mindez már a múlt, mert két nappal korábban, egy nappal korábban, előző éjszaka, 20 perccel azelőtt valami félelmetesen óriási kinyilatkoztatása/átélése volt, és ez mindent megváltoztatott, és most már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
A hideg ráz ezektől beszédektől, amelyek SOHA nem az aktuális nehézséggel, hanem a lezárt(nak hitt), megdolgozott problémákkal foglalkoznak. Higgyétek el, nem a happy end-irigység dolgozik bennem! De mit mond az rólunk, a hitünkről, ha kizárólag olyan fájdalmakat engedünk közel a hallgatókhoz, amelyeken már erős fogásunk van?
Nagyon remélem, hogy én nem így beszélek a magam nehéz helyzeteiről, mégis, hiába mondom ki egyenesen például azt, hogy „jelenleg három terápiás folyamatban is vagyok, ha elbőgöm magam, az nem azért van, mert olyan rosszul coacholnál”… stb., a hallgatóim mégis azt vehetik le ebből, hogy Norbi szuperhős, aki egyszerre zsonglőrködik ennyi folyamattal, miközben képes iróniával szemlélni önmagát.
És ez nagyon igaz. Mármint nem a szuperhős, hanem az irónia. Nyilván nem kell nyilvánosan összeomlanom minden egyes előadás, tréning, PTF-es óra során, és nyilván megvannak a szakmai fellépésnek is a maga korlátai. Az biztos, hogy ehhez a megmutatott sebezhetőséghez nagyon könnyű másoknak a maguk sebezhetőségével kapcsolódni, hiszen ezzel mintegy engedélyt adok arra, hogy más is megmutathatja a nehézségeit, fájdalmait.
És itt van, azt hiszem, a bibi: a magam nehézségeit jól viselem úgy és akkor, amikor azt mások érdekében teszem: hogy másnak legyen könnyű a maga terheivel megbirkózni. Hogy mélyüljön a kapcsolat, és ő gyorsabban tudjon a kapcsolatunkban bízni. Hogy aztán jobban tudjam segíteni őt.
Hékás, most éppen megvezettem magam. Jé. Hiszen én nem a nehézségeimet viselem jól mások érdekében, hanem a nehézségeimről való beszédet szervezem meg úgy, hogy az másoknak hasznos és biztonságos legyen. Püff neki, még egy lepellel kevesebb.
Leírva nem hangzik túl jól, olvasva sem. Nemrégiben írtam arról, hogy az ADHD-coachingomon szipogtam kicsit. Azt hiszem, megfejtettem, miért. Mert azon ritka, szokatlan alkalmak egyike volt, amikor nem kellett arra vigyáznom, hogyan hat a másik emberre az, amit elmondok.
Ez első hallásra talán nem tűnik akkora dolognak. Hát persze, hogy figyel rám, ezért járok hozzá, nem? Ráadásul magam is ezt csinálom egész nap. Mi ebben a meglepő? Az, hogy közben nekem nem kellett figyelnem őt.
Nem kellett ellenőriznem, hogy nem mondtam-e túl sokat. Nem kellett egy poénnal feloldanom a helyzetet, amikor könnyes lett a szemem. Nem kellett gyorsan megnyugtatnom, hogy azért nincs olyan nagy baj, értem én, mi történik velem, dolgozom rajta, haladok, köszönöm szépen. (Mert úgy látszik, időnként egészen kifinomult módon tudom fejből magamra hagyni magam.)
Jó sok percen át lehettem az, akinek most éppen nehéz.
Azt hiszem, nekem nem a sebezhetőség megmutatása a legnehezebb. Abban már egész tetemes gyakorlatom van. Ami még most is nehéz, hogy amikor megmutatom, ne akarjam rögtön kézbe venni azt is, mi történjen vele a másik emberben. Hogy ne én gondoskodjam arról, hogy a másik ne ijedjen meg, ne érezze magát tehetetlennek, ne legyen neki kínos, ne kelljen sokáig néznie, hogy most éppen nem vagyok jól.
Mert azért nehéz lenne azzal vitatkozni, hogy megmutattam magam. Meg ám! De. És ez most a szívembe mar: attól, hogy megmutattam magam, vajon megengedtem azt is, hogy a másik közel jöjjön hozzám? Merem-e megengedni azt, hogy valaki akkor is lásson és szeressen, amikor éppen nem vagyok képes adni neki semmit? Ha sehogy sem lesz hasznos a számára a fájdalmam. Ha semmi, amit elmondok, nem szolgálja a másik fejlődését. Sőt, talán még a kapcsolatunk sem vicces. És még a spanyol inkvizíció sem kopogtat be néhány poénnal.
Most itt tartok: az elég jó sebezhetőség nem a kontroll teljes elengedése, sokkal inkább valami más. Valami olyasmi, hogy megengedem, hogy ne mindig nekem kelljen kézben tartanom mindkettőnk érzéseit.
És akkor még nem mondtam el, hogy mit csinált a coachom. Hát, észlelte pillanatnyi megütközésem, megtorpanásom, amikor számomra erősen vagy bántón fogalmazott. Azonnal megállt, és bocsánatot kért, sajnálatát fejezte ki. Nekem ez új volt, ilyet nem szoktak csinálni velem az emberek. Meghökkentett, hogy valaki ennyire fontosnak tartja az érzéseimet. Kiszólt belőlem minden neurotikus védőszentje, Woody Allen (Kern András hangján): „Ha így folytatod, vigyázz, mert minden apró hangsúlyt vagy szóválasztást is be fogok hozni, ha csak kicsit is rosszul érint!”. És tudod, mit csinált? Azt mondta, minden jöhet! Nem az lepett meg, hogy ezt mondta. Hanem hogy egy pillanatra elhittem neki.
Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem! (Mt. 26:38 RÚF)
Jézus itt nem arról beszél a tanítványainak, hogy milyen nehéz időszakon ment keresztül, de hála Istennek, mostanra sok mindent megértett belőle. Nem tart nekik rövid, tanulságos előadást a szenvedés spirituális hasznáról. Hosszút se.
Halálosan szomorú. Most. És azt kéri tőlük, hogy maradjanak vele.
Fura, mert többnyire olyan igehirdetéseket hallottam erről a szakaszról (és én is leginkább ezt hüvelyeztem ki belőle), hogy Jézus hősiesen megmutatja nekünk, hogyan kell a szenvedést Isten akaratának alárendelni. Természetesen ezt nem vitatom. De vedd észre, hogy Jézus itt kér valamit azoktól, akik szeretik.
Nem azért kér tőlük, hogy nekik könnyebb legyen. De még csak nem is azért, hogy a tanítványok megtanuljanak valami fontosat a sebezhetőségről. Hanem mert neki most nehéz, és szeretné, ha vele lennének a barátai.
Akik nem maradnak vele, mert elnyomja őket az álom. Szerintem erről kevesebbet prédikáltak később Péterék.
Mi a tanulság? Valami olyasmi, hogy a sebezhetőségnek nincs garantált eredménye. Lehet, hogy a másik meghall. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy velem tud maradni, de lehet, hogy elalszik. Ettől még a szükségletem nem válik illegitimmé, de még csak illetlenné sem, és nem kell utólag letagadnom.
Talán ezért is olyan szokatlan nekem, amit az ADHD-coachingban tapasztalok. Hogy nem kell a fájdalmamat előbb átalakítanom valamivé, ami a másiknak is hasznos. Nem kell a szomorúságom végére odaírnom, hogy „de már sokat tanultam belőle”.
Talán mázlim volt. Nincs tökéletes recept arra, hogyan „kell” „sikeresen” sebezhetőnek lenni, ráadásul úgy, hogy az azonnali tökéletes emberi kapcsolódást eredményezzen. Nem az a történet tanulsága, hogy ha elég ügyesen vagyunk sebezhetőek, akkor végre mindenki jól fog szeretni bennünket.
A sebezhetőség nem garantálja, hogy a másik képes lesz fogadni. Mégis, valami azt súgja belül, hogy nem volt hiba ezt megmutatni. Nem volt hiba segítséget, támogatást kérni.
Visszatérve kedvenc témámhoz, magamhoz: lehet, hogy néha csak annyit szeretnék, hogy maradj velem. Ezt kimondani nekem sokkal sebezhetőbb, kockázatosabb, mint elmesélni, egyébként hány terápiás folyamatban veszek részt aktuálisan.
Megkértem a ChatGPT-t, hogy vonjon le valami szép tanulságot a fentiekből. Ezt írta: „Az elég jó sebezhetőség talán ott kezdődik, ahol már nem kell a fájdalmammal sem teljesítenem.” Ez tetszik. Ezzel tudok menni.
Gyakorlat
Most nem adok gyakorlatot.
Ha már egyszer arról írtam ilyen hosszan, hogy nem kell a fájdalmunkból feltétlenül valami hasznosat előállítani, talán nem azzal kellene zárnom, hogy adok belőle házi feladatot. Ugye.
Inkább arra hívlak, hogy ha van kedved, válaszolj erre a levélre. Nem kell nagy történet, mély felismerés vagy szépen megfogalmazott tanulság. Akár csak annyi, hogy „ismerős”. Vagy hogy „ez most jókor jött”. Vagy bármi más, ami megszületik benned.
Örülök, ha hallok felőled. Nem kell jól csinálnod.
Haszontalan szeretettel,
Norbi
Jövő héten arról gondolkodom tovább, milyen erősségekre támaszkodhatok az életben.
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások