Pótolhatatlan erőforrásom: nem vagyok elég.
Nagyjából 12 éve lehetett, Turai Léda MCC tartott egy akvárium coachingot, amit azzal kezdett, hogy az ügyfélhez fordult, derűsen ránézett, és azt mondta: nincs semmi garancia arra, hogy ez a beszélgetés bárhova is elvisz téged. Elég erős első mondat. Aztán hallottam még ugyanezt a mondatot Peter Szabó MCC-től, másoktól, sőt, magamtól is. Hogy is van ez? Nem pont a reményből szerzünk energiát a változáshoz a coachingban?
De. Abból. Persze. Csak nem a mi reményünkből. Nem a mi ígéretünkből. Az ügyféléből.
Érted? Várjál, megmagyarázom. (off. Két rabbi beszélget. Azt mondja az egyik: Te, én nem értem a Talmudban ezt a részt. Mire a másik: Várjál, megmagyarázom. Erre az első, indignáltan: Megmagyarázni én is meg tudom, de nem értem! on)
Az van, hogy a legnagyobb erősségem a coachingban nem ritkán a korlátom. Coachként ugyanis rengeteg olyan dologra támaszkodom, amit NEM tudok megtenni.
Nem tudom megszerelni az ügyfelet.
Nem tudok döntést hozni helyette.
Nem tudok garanciát vállalni arra, hogy megváltozik az élete.
Nem tudom megjavítani a házasságát, a munkahelyét, a gyerekeivel való viszonyát.
Nem tudom elvenni a rossz érzéseit.
Nem tudok helyette végigmenni egy terápiás folyamaton, pszichodrámán, akármin.
Nem tudom helyette hordozni a terheit.
Nem tudom megmenteni saját magától.
És nem azért nem mentem meg az ügyfelet, mert az ICF azt mondta, hogy az csúnya dolog, és nem kapom meg rá az ACC-t (Egyébként, tényleg nem!). Hanem mert az, hogy nem tudom és nem akarom átvenni a terheit, paradox módon létrehoz(hat) egy teret a saját erejének.
Nem azért nem mondom meg neki a választ, mert egy coach nem ad tanácsot. (Bocs, PTF-es hallgatók! A múltkor is jól beégtem, mert kiderült, hogy olvassák a hírlevelet, így lebuktattam magam és a kötelező olvasmányok listáját. Eh, több is veszett sag schonnál!) Na, szóval nem a fentiek miatt, hanem mert a saját válaszom visszatartásával teret hagyok valaminek, aminek nélkülem kell megszületnie.
Továbbmegyek. Nem azért bírom ki, hogy csalódott bennem, mert ilyen szépen kifejlett coach vagyok, a vezetőfejlesztési világban a teremtés koronája. Hanem mert a kapcsolatnak nem kell arra épülnie, hogy én nélkülözhetetlen legyek. Sőt! A kapcsolatnak nem szabad arra épülnie, hogy én nélkülözhetetlen vagyok.
Mnya. Itten most akasztgatják a hóhért, Krisztus koporsója pediglen ingyen van őrizve (nagy erősségem a képzavarok, rosszul használt klisék, toposzok és egyéb mondások lelkiismeretfurdalás nélküli, fékezhetetlen és mértéktelen, magyartalan halmozása!): coachként vajon mennyire tudok erőforrásként támaszkodni arra, hogy nem vagyok elég?
Nem arra, hogy „elég jó vagyok”. Azt már megírtam.
Hanem arra, hogy ténylegesen nem vagyok elég. Nem tudok mindent megadni az ügyfélnek, amire szüksége van. Nem vagyok pszichoterapeuta, pszichiáter, házastárs, főnök, barát, Isten. Egy órám van. Egy kapcsolatunk van. 8 (ICF) kompetenciám. Egyre több határom. Ettől a coaching nem lesz kevesebb. Éppen ellenkezőleg: ettől válik lehetségessé.
És itt bejön a képbe valami fájdalmasabb is. Ha eleget coacholok, előbb-utóbb szembetalálkozom azzal, milyen ember vagyok. Szembejövök magammal. Nincs marker arra, bevallom-e, hogy hibáztam. Hogy valamit túltoltam. Hogy nem figyeltem a határokra. Mennyire engedtem az ügyfélnek, hogy idealizáljon, piedesztálra helyezzen? Meddig hagytam rossz irányba mutatni a morális iránytűmet, mondjuk azzal, hogy tudtam, éreztem, valaminek a végére értünk, de ha már 10 alkalomra szerződtünk… Vagy: olyan lojális ügyfél, biztos találunk még valamit, amin molyolhatunk, nekem meg nem ez volt a legerősebb hónapom pénzügyileg… Ugye.
Ezeken a pontokon nem a coachingtechnikám vizsgázik. Én vizsgázom.
Régi szerzetesi mondás: „Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged.” (Serva ordinem et ordo servabit te) Így van ez a coachingban is. Tulajdonképpen Szent Benedek is mondhatta volna: „Ha tartom a határaimat, a határaim is tartanak engem.” Megtehetnék valamit, mégsem teszem meg. Lenne hozzá kompetenciám, számlatömböm, lenne hozzá erőm, mégis az erőtlenséget választom. Néha a lemondást. Néha a transzparenciát.
Legnagyobb sikerem nem az lesz, hogy én mosolygok minden konferenciaplakátról (bár, valljuk be, jólesik! 😊), engem hívnak kétségbeesett HR-esek a dúvad, ám nélkülözhetetlen vezető megszerelésére, gyorshívón vagyok befolyásos influenszerek és politikusok mobilján, hanem az, ha elfelejtenek: nincs már rám szükségük.
Nem vagyok képmutató: a könyvelőm inkább annak örülne, ha minden kedden 14:00-kor óriási szüksége lenne rám az aktuális közbeszerzést elnyerő csúcsvállalkozónak.
De nem. Nem fér bele. Sőt. Nem éri meg. Ne az tegyen boldoggá, ha azt mondja az ügyfél: „ez nélküled nem ment volna”. Mert a legnagyobb dicséret az lesz, amikor azt hallom: „ez már nélküled is menni fog.”
És picit vérezni fog a szívem, mert azért megszerettem a közös munkában a másikat. Olyannyira, hogy néha már kedvem lett volna megmenteni. De nem tettem. Így maradt tere arra, hogy megmentse magát. Nekem, a folyamat végén csak az üdvözült mosoly marad. (Vékonyka hangon azért idecincog az egóm: valamit azért csak csináltam, hogy képessé vált erre! Jó. Ennyi belefér.)
Gyakorlat
Gondolj egy ügyfeledre, akinél különösen szeretnéd, hogy sikerüljön valami. Most fejezd be ezt a két mondatot:
„Nélkülem nem tudná…”
„Az én dolgom, hogy…”
Aztán nézd meg mindkettőt.
Na, milyen? Biztosan igazad van? 😊
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mihez tudunk kezdeni a vakfoltokkal. Így, többes számban.
Csak egy csipetnyi pótolhatatlan szeretettel,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások