ARS SOPHIAE – Coaching: a bölcsesség művészete – I. /10.

Bemutatom a csapatomat

Pironkodva ismerem be, hogy még mindig nem csináltam meg az ACTC-t, az ICF team coach minősítését. Ennek ellenére csodás csapatot viszek magammal minden egyes coaching ülésre. Csapatom tagjai roppant elkötelezettek: folyton mindenfélét sugdosnak a fülembe coaching közben.

Merthogy – és nagyon remélem, hogy ezzel nem árulok el valami iszonyatosan jól leplezett coachszakmai titkot – nem annyiból áll a coaching, hogy az ügyfél behozza a témáját, én pedig behozom a coachingkompetenciáimat, aztán ezeket összekeverjük, és kijön a megoldás.

Milyen szép is lenne. Ehelyett az van, hogy piszok nagy tömeg szorong körülöttünk a térben. Ügyfelem is komplett teammel érkezik, de velem is ott van a csapatom. Anyám. Apám. A tanáraim. Azok, akik szerettek. Azok, akik nem szerettek. Akiknek bizonyítani akartam. Néhány régi ügyfelem is odaint. Kudarcaim, sikereim, teológiai képzettségem, pszichológiai tudásom, MCC-m ott kevergetik a kávéjukat, és összeráncolt homlokkal nézegetik alulöltözött imposztor-szindrómám, és sportzakós büszkeségem, valamint bekötetlen cipőfűzős lázadómat és hátizsákos megmentőmet. (Woody Allen egy tetőablakon át kukucskál be.)

Szép team, jó team. Egyiküknek sem osztok direkt lapot, nem faggatom őket következő intervenciómmal kapcsolatban, ennek ellenére durván kibicelnek. Van véleményük. Sajnos.

Sajnos? Mert mindaz a jó, amit magammal viszek a segítő kapcsolatba, egy kicsit az ő eredményük, sikerük is. Sikeres és kudarcos kapcsolataim formálták nem tudatosított hiedelmeimet, meggyőződéseimet arról, hogyan lehet/szabad/érdemes jelen lenni egy beszélgetésben.

Hallgatóim néha elszontyolodnak, ha látnak coacholni, mert azt mondják, ők nem tudnak így lelkesedni, hinni, bízni az ügyfélben. Egyrészt: még. Másrészt, mindenki abból főz, amije van. Ezen a ponton szinte mindegy, hogy mitől tudok jól figyelni: azért, mert a Jóisten megáldott rengeteg rám figyelő emberrel, és ezt eltanultam tőlük, vagy éppen ellenkezőleg: alig figyeltek rám, és emiatt én az élet legfontosabb dolgaként izzadtam ki magamból azt, hogy semmi mást nem tudunk egymásnak adni ezen a földön, mint figyelmet. Segítő kapcsolataimban egyre megy: figyelek. Nagyon.

Na de várjál! Amit én megtanultam az életben, bocs, de nem azért tanultam meg, hogy majd jó coach legyek! Nem, tényleg nem, ott a pont. De megtanultam. Szokták mondani, Isten görbe vonalakkal is tud egyenesen írni. Az ügyfél szempontjából mindegy, hogy karthauzi szerzetesként töltöttem-e ifjúkoromat, vagy csak a rokonaim nem engedtek szóhoz jutni életem első éveiben, és csak az ülés idejére teszek magamra virtuális szájtapaszt: ő értékel(het)i a hallgatásomat.

Eddig a jó hír. Ha jó hír egyáltalán. A rossz hír, hogy szuperőmnek szuper árnyéka is tud lenni. Ha én nagyon tudok figyelni, hogyan fog érinteni, ha az ügyfél nem figyel? Ha én nagyon tudok csendben lenni, milyen fantáziákat suttog a fülembe csapatom akkor, amikor az ügyfélnek be nem áll a szája? És mi van akkor, ha az én nagy empátiám hirtelen alkalmazkodássá vagy megmentővé változik?

Mert az nem baj, hogy ott vannak – nem tudnak nem ott lenni. Nem tudom őket a coaching előtt leadni a ruhatárban. A baj akkor kezdődik, amikor valamelyikük észrevétlenül átveszi tőlem az ülést. Amikor már nem én hallgatom az ügyfelet, hanem a bizonyítani akaró kisfiú. Amikor nem tisztelem az ügyfél tempóját, hanem a megmentőm vagy a sikerorientált énem alaposan megsürgeti, hogy történjen már valami. Amikor nem azért kérdezek rá még egyszer valamire, mert az ügyfél ott téblábol, és használ neki, hanem mert az ICF assessorom a hátsó sorból idegesen mutogat a 7-es kompetenciára. Amikor pedig az ügyfél nem lelkesedik attól a felismeréstől, amit én már félig Nobel-díjra jelöltem, megsértődik bennem valaki.

Ezek a pillanatok kívülről akár egészen jó coachingnak is tűnhetnek. Belső csapatom szakértő team, és egymást túllicitálva magyaráznák meg az ICF bírósága előtt, miért volt szakmailag tökéletes, ami történt.

Múlt héten a túl jó coachról írtam. Ez több mint egyszerű viselkedés. Könnyen lehet, hogy valamelyik csapattagom túlórázik közben. Aki nem hiszi el, hogy nélküle is elég jó coach vagyok.

Szóval, ACTC nélkül is magammal viszem a csapatomat a coachingba. Nemcsak azt, amit megtanultam. Azt is, amit túléltem. Azt is, amit nem.

Én vagyok a coach. De én a teamem coacha is vagyok. A teamcoachuk. Azért járok szupervízióba, pszichológushoz, ADHD-coachhoz, mert szeretném egyre jobban ismerni ezt a csapatot. Hogy meg tudjam különböztetni, melyikük milyen hangon, milyen sérülésből vagy sikerből sugdos a fülembe. Hogy gondoskodjam róluk. Hogy gondoskodjam magamról.

Én vagyok a legfontosabb munkaeszközöm (nem a képkártya-csomagom! 😊), és a saját csapatomhoz való viszonyom is része az eszközeimnek. Nem is kell feltétlenül minden csapattagomat meggyógyítanom ahhoz, hogy coacholhassak. De azért nem árt tudnom, melyikük beszél éppen.

Szóval, ezt az ACTC-t még meg kellene csinálnom. Addig is van egy teamem, amelyikkel naponta dolgozom. Fantasztikus sikerem, hogy már nem mindig ők vezetik az ülést.

Gyakorlat

Ki ül mögötted a coachingban? Válassz egy ügyfelet, akivel valamiért nehezebb dolgoznod. Most kivételesen ne őt elemezd, inkább írd össze, kik jelennek meg benned, amikor vele dolgozol. Ki akar bizonyítani? Ki akarja megmenteni? Ki unatkozik? Ki fél? Ki akar zseniális coach lenni? Ki szeretné, hogy szeressék? És ki az, aki „csupán” kíváncsi az ügyfélre?

És a te teamedben ki a leghangosabb?

Ha van kedved, válaszolj erre a levélre egyetlen csapattaggal. Nem kell komplett genogramot küldened. 😊 Elég ennyi: „a megmentő”, „a bizonyítani akaró”, „az okos”, „a béketeremtő”, „a lázadó”, „aki nagyon szeretné, hogy szeressék”. Megírhatod LinkedInen a holnapi poszt alá, vagy válaszolhatsz nekem közvetlenül is.

Kíváncsi vagyok, kik ülnek velünk együtt a coachingüléseken.

Jövő héten arról gondolkodom tovább, mire támaszkodhatok coachként, amikor már nem elég „jól coacholni”.

Csapatkapitányi szeretettel,

Norbi

A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.