ARS SOPHIAE – Coaching: a bölcsesség művészete – I. /8.

Az imposztor coach

Az imposztor coachról első blikkre talán olyan valaki jut eszünkbe, aki fél attól, hogy kiderül róla: nem elég jó coach. Ez igaz. Mégis, érdekel engem ennek a fonákja is. Merthogy sokszor éppen akkor válhatok imposztorrá, amikor megpróbálom elhitetni az ügyféllel – és talán magammal is –, hogy pontosan tudom, mit csinálok.

„Fogalmam sincs, mit csináljak most” – megszámlálhatatlanul sokszor gondoltam ezt coaching közben az elmúlt tizenöt évben. Pályám elején ilyenkor gyorsan csináltam valamit. Kérdeztem, összefoglaltam, perspektívát váltottam. Elvégre egy jó szakember nem ülhet ott azzal, hogy fogalma sincs. Vagy mégis?

Azt hiszem, akkor szoktam imposztorrá válni, amikor mindenáron jónak akarok látszani. Merthogy vannak necces helyzetek. (Jelzem, számomra nem az a legneccesebb, amikor az ügyfél valami erőset mond.) Ilyen például, amikor fogalmam sincs, merre menjünk tovább, az ügyfél azt mondja, „nem tudom”, és én sem tudom, a kérdésem mellé megy, nem visz sehova, tíz perce körözünk, és érzem, hogy döglődik a beszélgetés, vagy megjelenik valami, amiről nem tudom, hogy mi, még kevésbé, hogy hova megy.

És itt már karcoljuk az én imposztorságomat is: mihez nyúlok ilyenkor? Mert nyúlni akarok. Szakértő vagyok, vagy mi a nyúl?! És minél többet tudok, annál több mindenhez tudok nyúlni, amikor megijedek.

Most indult a PTF-en az új tanév, és látom másfél évtizeddel ezelőtti énem a sorok között: adjatok eszközöket! Mit csinálok, ha az ügyfél erre megy? Azt mondja? Visszakérdez? Nem válaszol? Emlékszem, milyen izgalmas volt Komócsin Laura könyveiben találkozni 50 meg 100 eszközzel, esettanulmánnyal. Mekkora igénye volt kollégáknak mindenféle coachkártyákra, trükkökre, panelekre. (Na, most akkor jövök a saját imposztorérzéseimmel: az általam feladott kötelező és ajánlott irodalomból talán egyet sem olvastam végig – remélem, nincs a hírlevélre feliratkozók között egy aktív hallgatóm sem!)

A kezdő coach esetleg egy kérdés mögé bújik. A tapasztalt coachnak viszont komplett arzenálja van: csend, metafora, testérzet, perspektívaváltás, challenge, újraszerződés, visszatükrözés, és amit egyébként nagyon utálok: „hogy szól ez rólad?”. Mindezek miatt még nehezebb lehet észrevenni, hogy amit teszek, azt valóban az ügyfélért teszem, vagy magamat mentem ki a „necces helyzetből”, a bizonytalanságból. Lehet, hogy már annyi eszközzel tudok zsonglőrködni, hogy észre sem veszem: éppen megijedtem. A szakértelmemet használhatom arra, hogy jobban legyek jelen az ügyféllel, de arra is, hogy elegánsabban elkerüljem azt, ami éppen történik.

A különbség kívülről nem mindig észrevehető. És ami kellemetlenebb: belülről sem mindig. Nem mindegy ugyanis, hogy amit csinálok, azt honnan csinálom. Azért kérdezek, mert kíváncsi lettem – vagy mert kínossá vált a csend? Azért challenge-elek, mert valami fontosat vettem észre – vagy mert tíz perce nem történik semmi, és szeretném végre megmozdítani? Azért foglalok össze, mert az ügyfélnek lehet rá szüksége – vagy mert nekem kellene végre értenem, mi a nyavalya történik?

Na, imposztor nyelven: elképzelhető, hogy nem akkor játszom meg magam, amikor bizonytalan vagyok, hanem akkor, amikor a bizonytalanságomat szakértelemnek álcázom.

Mihez nyúlhatok akkor a szakértelem mellett? Nyúlhatok még az erőmhöz is – „tartom a teret”, bírom a bizonytalanságot, nem esek szét. És nyúlhatok az őszinteséghez. Ez esetben valami ilyesmit mondok: „Most egy pillanatra elvesztettem a fonalat. Te hol vagy?”

Most ott tartok, hogy a mesteri jelenlét egyik paradoxona, hogy minél kevésbé kell bizonyítanom, hogy tudom, mit csinálok, annál szabadabban használhatom mindazt, amit tudok.

Kompetencia – Kontroll – Hitelesség

A kompetencia azt jelenti: van miből dolgoznom. A kontroll: tudnom kell, mi történjen. A hitelesség: nem kell úgy tennem, mintha tudnám azt, amit nem tudok.

A baj az, hogy coaching közben a kompetencia és a kontroll könnyen összekeverhető. Hiszen azért tanulunk, gyakorlunk, hallgatunk vissza felvételeket, járunk mentorcoachingba és szupervízióba, hogy egyre több mindent észrevegyünk és egyre többféleképpen tudjunk reagálni. Ez baj? Dehogy!

Csakhogy egyszer csak észrevétlenül megszülethet bennem egy másik elvárás is: ha már ennyit tudok, tudnom kellene azt is, hogy pontosan mi történik. És innen már csak egy lépés: ha tudnom kellene, akkor valamit csinálnom is kellene vele.

A hitelesség tehát nem a kompetencia ellentéte. Inkább megakadályozza, hogy a kompetenciámból szerep legyen.

Ez a kettő szépen meg tudja termékenyíteni egymást. A szakértelem nem attól válik éretté, hogy minden helyzetre van válaszom, hanem attól, hogy észreveszem, mikor segít az, amit tudok – és mikor áll az ügyfél és közém.

Most kicsit megdolgozom a lelkiismeretfurdalásomat. Annyit ekéztem már szegény markereket és kompetenciákat, hogy ideje rehabilitálnom őket. Az ICF coaching kompetenciarendszerében ugyanis valami ilyesmiről is van szó. A második kompetencia (Coaching szemléletben működik) és főleg az ötös kompetencia (Tudatosan van jelen) mögött nagyon erősen megjelenik annak a paradoxona, hogy a coach egyszerre magabiztos és nyitott, jelen van, miközben nem kell előre tudnia, hová jut a beszélgetés. Szóval, kedves felebarátaim, mondom a tutit: a bizonytalanság elviselése nem a kompetencia hiánya, ez már maga egy fontos coachingkompetencia.

És akkor csavarjunk rajta még egyet: maga az imposztorérzés sem biztos, hogy ellenség. Néha éppen ellenkezőleg: egészséges jelzés. Talán nem is kellene olyan gyorsan megszabadulnom tőle. Coachként nem az a legfontosabb célom, hogy ne érezzem magam imposztornak. Néha ugyanis éppen ez az érzés figyelmeztet arra, hogy túl messzire kerültem attól, ami valóban történik, és túl közel ahhoz, amit szerintem egy jó coachnak most csinálnia kellene.

Ebben most elég biztos vagyok: nem az tesz imposztorrá, hogy néha nem tudom, mit csinálok. Hanem az, amikor a szakértelmemmel megpróbálom eltakarni, hogy éppen nem tudom.

Szóval, akkor honnan is tudom, hogy éppen szakértelemből vagy szerepből működöm? Kezdetnek talán elég ennyi: amikor megjelenik az imposztorérzés, ne hallgattassam el azonnal. Legyek rá kíváncsi: Mit próbálok most bizonyítani? Kinek akarom megmutatni, hogy jó coach vagyok? Vajon mit csinálnék most, ha kicsit sem akarnék jó coachnak látszani?

Ez az utolsó elég jó kérdés. Viszem is szupervízióba.

Gyakorlat

A következő coachingüléseden figyeld meg azt a pillanatot, amikor nagyon szeretnél csinálni valamit. Például kérdezni, összefoglalni, challenge-elni, megfigyelést megosztani, megszüntetni a kínosnak tűnő csendet. Mielőtt megtennéd, várj három másodpercet. Ez alatt a három másodperc alatt kérdezd meg magadtól: Miért akarom ezt most megtenni?

Menj egy lépéssel tovább, és nézz rá arra is, hogy mit csinálnál most, ha egyáltalán nem kellene jó coachnak látszanod?

Aztán csináld azt, ami ott és akkor a leginkább szolgálja az ügyféllel való kapcsolatot.

Jövő héten arról gondolkodom tovább, mire elég és mire nem elég a jó coach szerepe.

Ha van olyan coachinghelyzeted, amit te is vinnél szupervízióba, hozd el. Nem kell hozzá lézerpontosan tudnod, mi a baj, azt meg pláne nem, mit kellene másképp csinálnod. Néha éppen abban van a tanulási potenciál, amikor szakmailag minden egész rendben van – valami mégis motoszkál benned.

Egyéni szupervízióban és mentorcoachingban is dolgozom ilyen helyzetekkel. Ha kíváncsi vagy rá, írj nekem, 

és megnézzük, melyik lenne neked való.

Fogalmam sincs, mit kellene ide írni elköszönésnek.

Norbi

A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.