ARS SOPHIAE – Coaching: a bölcsesség művészete – I. /7.

A félelmem ismeri a PCC markereket

(És néha egészen meggyőzően coachol)

A coach félelme ritkán mutatkozik be félelemként. Mit csinál helyette? Na? Bingó: coachol.

Vannak ügyfelek, témák, amiktől szorongok, jó, mondjuk ki, félek. A nagyon határozott, erős(nek tűnő) középkorú női vezetőktől. A nagyon határozott, érzelmeiket elfojtó férfiaktól. Az engem vizslató, néha vizsgáztató ügyfelektől. Na meg mindazoktól, akiken nem találok az első 5-10 percben „fogást”.

Találd ki, mit szoktam ilyenkor csinálni? Rém professzionális coach leszek. Egyszerű, de ütős kérdéseket teszek fel. Megcsillogtatom tolmácsmúltamból és ADHD-s hiperfókuszomból fakadó, Intel Pentium processzorral felturbózott memóriámat. Kérlelhetetlenül pontos összefoglalásokkal operálok. Caravaggio képeihez illő keretekbe helyezem mindazt, amit mondanak.

Mindezek teljesen legitim coachingintervenciók. Ütnek. És én néha erre is használom őket: ütök, hogy biztonságban érezzem magam.

És képzeld, ez már fejlődés! Korábban ugyanis inkább cukiskodtam. Mivel arra volt szükségem, hogy biztonságban érezzem magam, ezt a korábbi életstratégiámmal hoztam létre: odatartottam a torkomat az erősebb farkasnak, hátha megkegyelmez. Ha leveszem a páncélomat, behódolok, akkor talán megkönyörül rajtam, szeretni fog, ergó biztonságban leszek, és onnantól kezdve akár dolgozhatunk is.

Csakhogy a coaching nem arról szól, hogy valamelyikünk győzzön. A partnerségben, ha az egyik fél győz, valójában ketten veszítünk: a másik ember és a folyamat.

Behódolhatok a félelmem miatt. És dominálhatok is a félelmem miatt. Egyik sem partnerség.

Amikor tehát felszívom magam, az még lehet a partnerség helyreállítása. De ha már győzni akarok, mert csak így érzem magam biztonságban, ugyanúgy elveszítettem a coachingot, mint amikor behódolok.

Na, és itt van az a dilemmám, amiről kicsit „félek” beszélni. Néha ugyanis ütni kell. Vagy legalábbis olyat mondani, ami üt. Vannak ügyfelek, akiknek első körben nem attól születik meg a bizalma, hogy nagyon óvatos vagyok velük, hanem attól, hogy egyenes derékkal ott maradok előttük, és ki merek mondani, tükrözni vagy kérdezni valamit, amivel addig még nem találkoztak.

Csakhogy ugyanaz az „ütés” jöhet bátorságból és félelemből is. Azért teszem, amit teszek, mert az ügyet szolgálom, vagy azért, mert kizárólag így érzem magam biztonságban?

Azt hiszem, voltam már annyit szupervízióban, hogy ezt kábé meg tudjam becsülni. Mégis, ha már elkezdtem gyónni, akkor mutatok magamból valamit, amire érzem, hogy manapság is van igényem – és néha nincs erőm, hogy ellenálljak neki.

Szóval. Ha van egy igazán „kemény” ügyfél, érzem, hogy hamarabb mutatok neki valamit, mint ahogy ő maga eljutna oda. Le tudnám lassítani a folyamatot, hagyhatnám, hogy rámelegedjen – de néha kicsit kegyetlen és kicsit hiú vagyok: bemondom. Ezt azzal szoktam magamnak megindokolni, hogy erre szükség van a bizalomhoz (és néha van is), de ott bujkál mögötte az a félelem, hogy talán nem vesznek elég komolyan, ha nem villantok valami nagyot. Vagyis, mivel félek attól, hogy ott és akkor nem vagyok elég jó coach, ezért elkezd(het)ek „túl” jó coach lenni.

Milyen kockázattal jár ez? Hát, például sérül a jelenlétem. (Persze, ha regresszióba váltok, még akkor is nagyon jó PCC coach vagyok, mégis…! 😊)

Akik szupervízióba jönnek hozzám, azoknál időnként úgy jelenik meg a félelem az ügyfél erős érzéseitől, hogy vagy nem hallják meg, „felmennek” kognitívba vagy pedig elterézanyusodnak, és „megmentik” az ügyfelet, racionalizálják, bagatellizálják a szorongását, vagy éppenséggel elkezdenek dolgozni helyette. Ami kívülről támogatásnak, gondoskodásnak tűnik, belülről talán félelemből táplálkozik.

Mondjak konkrét példát? Tessék. Ügyfelünk sír, dühös, szétesett. Együttérzőn megkérdezzük: „Mire van most szükséged?” Remek kérdés. De mi van, ha valójában nekem lenne szükségem arra, hogy neki szüksége legyen valamire? Mert akkor végre csinálhatok valamit ezzel a kibírhatatlan pillanattal, feszültséggel.

Két példa lett, maradhat? 😊

Számtalanszor megtörtént velem, hogy az ügyfél terápiás irányba igyekezett tolni az ülést. Gyámoltalannak tűnt, erőtlennek, akit sokat traumatizáltak, ezért megjelent a térben annak a kimondatlan igénye, hogy legyek vele nagyon-nagyon empatikus, óvatos. Ne konfrontáljam, ne tartsak neki tükröt, mivel szegény nem biztos, hogy kibírná.

Ezért konfrontálás helyett megértek. És megértek. És validálok. És lassacskán belecsúszhatok abba, hogy teljesen elfogadom az ügyfél saját narratíváját. Egy idő után pedig nem marad egy négyzetcenti mozgásterem sem a coachingra. Ha ő mindig, minden körülmények között áldozat, akit „sajnálni kell”, akkor min dolgozunk? Azon, hogy változzon meg a világ?

A félelmem tehát néha rossz coachcsá tesz. De ennél van egy sokkal alattomosabb változata is: egészen jó coachingot eredményez – csak éppen nem az ügyfélért.

Kérdezek. Tükrözök. Challenge-elek. Empatizálok. Validálok. Csakhogy ugyanazt az intervenciót használhatom azért, mert az ügyfelet szolgálja – és azért, mert nekem van rá szükségem.

Az önismeret, szupervízió nagy áldása és átka, hogy minden helyzetben bekapcsolhat. Be is kapcsol. Romantikus pillanatokban, munkaebéd közben – és coaching közben is. Én néha már túlnarrálom magam, de ez most nem ide tartozik.

A lényeg, hogy minél inkább utánajárok annak, mi minden hajt, annál inkább meg tudok békélni vele. Én most ott tartok, hogy a számomra „nehéz”, nagyon erős ügyfeleknek mutatok egy kis erőt, hogy ne akarjanak megenni – és hogy merjenek bízni bennem. Tudom, hogy ebben van szakmai szándék. És valószínűleg van benne valamennyi félelem is.

A kettőt pedig nem mindig tudom lézervágóval szétválasztani. Talán nem is kell. Nekem most az a fontosabb, hogy amikor érzem, hogy kicsit remeg a térdem, legyen annyi szabadságom, hogy ne automatikusan a félelmem válassza ki helyettem a következő intervenciót.

Jövő héten arról gondolkodom tovább, meddig támaszkodhatunk az erőnkre és a szakértelmünkre necces helyzetekben anélkül, hogy egyszer csak azt éreznénk: megjátsszuk magunkat.

Gyakorlat

Hallgass vissza egy saját coachingfelvételt. Ezúttal ne azt figyeld, milyen kérdéseid, intervencióid voltak. Fókuszálj három olyan pillanatra, amikor történt benned valami.

Ahol sürgetést éreztél, hogy kérdezz. Ahol megkönnyebbültél, mert az ügyfél témát váltott. Ahol nagyon szeretted volna, hogy végre felismerjen valamit, vagy ahol nem mondtad ki, amit észrevettél, megéreztél.

Mitől féltél abban a konkrét pillanatban?

Mire invitált ez a félelem?

Ha akkor észreveszed, de nem engedelmeskedsz neki, ugyanezt választottad volna?

Ha nem: mit választottál volna helyette?

Na, most te jössz a gyónással! 😊

Ha visszanézel a saját coachingjaidra: a te félelmed melyik kompetenciában a legerősebb? Kérdez? Tükröz? Hallgat? Challenge-el? Megment? Vagy éppen nagyon empatikus?

Ha van kedved, válaszolj egyetlen mondattal: „A félelmem úgy coachol helyettem, hogy…”

(Nem fogom pontozni a PCC-markerek szerint!)

Kicsit remegő térddel, de egyenes derékkal,
Norbi

A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.