Vagyok-e az, aki lehetek?
„Norbi, miért akar maga mindig mindenkit megmenteni?” – eléggé mellbevágott a pszichológusom kérdése. Hat éve jártam már hozzá, azt hittem, mindent hallottam már tőle, és azt hittem, ő is hallott már mindent tőlem. Ez a kérdés azonban övön aluli volt: visszavezetett oda, amit – azt gondoltam – már régen meghaladtam.
Azért is volt fájdalmas a kérdés, mert bár egész életemben küszködtem azzal, hogy mások validálása nélkül merjek én én lenni, identitásom egy részét mégis abból merítettem – és talán merítem ma is –, hogy megmentek másokat.
Mivel a szakmai identitásomat már elég alaposan megdolgoztam, coachingban és szupervízióban nem igazán akarom megmenteni az ügyfeleimet. Pontosabban: ott úgy „mentem meg” őket, hogy segítem megtalálni a saját erejükhöz vezető utat, és nem dolgozom helyettük. (Azt csinálja más!)
A magánéletembe azonban nem szűrődött át magától ez a tudás. Ott rendszerszinten igyekeztem megmenteni a hozzám közel állókat. A szüleimet, a családomat, a barátaimat.
Egy barátommal néztem meg néhány hónapja Camus Az idegen című regényének filmadaptációját. Meursault környezete folyamatosan próbálja megfejteni, ki ez az ember. Milyen ember az, aki nem sír az anyja temetésén? Mit jelent, ahogyan szeret? A tárgyaláson lassan már nemcsak az a kérdés, mit tett, hanem az is: ki ez az ember? Mások történetet gyártanak róla, hogy értelmezhetővé és megítélhetővé tegyék.
Vajon én mennyire vagyok azonos azzal, akinek mások gondolnak?
Várj. Ez még csak a belépő kérdés. A nehezebb ez: mennyire vagyok azonos azzal, akinek én gondolom magam? Milyen történeteket gyártottam magamról, és azok mennyire vannak köszönőviszonyban azzal, aki vagyok?
Ha a cselekedeteimet nézem, tagadhatatlan, hogy a megmentő szerep erősen beépült abba, ahogyan magamra néztem. Hiszen mi baj van azzal, hogy segítőkész vagyok, odafigyelek másokra, igyekszem kitalálni a gondolataikat, érzéseiket – és lehetőleg már előre alkalmazkodom hozzájuk? Ugye, milyen jól hangzik?
Aztán egyszer valaki felteszi azt a kényelmetlen kérdést: Norbi, miért akar maga mindig mindenkit megmenteni?
Hát, részben azért, mert félek. Félek attól, mi történik, ha nem teszem. Kivé leszek mások szemében? És ami talán még rosszabb: kivé leszek a saját szememben?
A válasz nem szép: önző disznó, embertelen ember, önmaga körül forgó egoista leszek. Ezen a ponton kezdtem érteni, miért olyan nehéz bizonyos viselkedéseinken változtatni. Ha ugyanis számomra a „nem mentem meg” egyenlő azzal, hogy „önző disznó vagyok”, akkor nem egyszerűen egy rossz szokást kell elhagynom. Kockára teszem azt is, hogy jó embernek tudom-e még tartani magam.
Az érme másik oldalán talán ott volt az is, hogy szükségem volt arra, hogy szükség legyen rám. Hogy könnyebb volt más problémájával foglalkoznom, mint a sajátommal. Hogy más problémája valahogy fontosabbnak tűnt, mint az enyém.
Mindebben a „megmentő” szerep biztonságot adott: tudtam, ki vagyok, tudtam, mi a dolgom. Ráadásul amíg másokat ügyesen megmentek, remekül nincs időm feltenni magamnak egy sokkal kellemetlenebb kérdést: én egyébként mit akarok?
Ez persze számtalan nyúlüreget nyitott meg. Ha eddig részben abból tudtam, ki vagyok, hogy mit teszek másokért, akkor mi történik az identitásommal, ha ebből visszaveszek? Az „én mit akarok?” kérdése mögül előbújt egy még kényelmetlenebb: ha én nem az vagyok, aki megment másokat, akkor ki vagyok? Ki vagyok én a szerepeim nélkül? Vagy egyszerűbben: ki vagyok én?
„Mi a neved?” (1Móz 32,28 RÚF)
Ezt kérdezi Jákóbtól az a titokzatos férfi, akivel egész éjszaka küzdött. Szerintem tudta, hogy hívják. Mégis Jákóbnak kellett kimondania a saját nevét: Jákób vagyok. Ebben a névben ott volt az egész addigi története. A csalásai, a kapaszkodása, a menekülése, az a Jákób, akivé addigra lett.
Aztán új nevet kapott: Izráel. Érdekes, hogy közben a Jákób sem tűnt el. A Biblia később is utal rá Jákóbként. Mintha az új identitás nem radírozta volna ki azt, aki addig volt. Magával vitte a régi történetét, de az már egy nagyobb történet részévé vált. Izráel lett. De megmaradt Jákóbnak is.
Néha azért nehéz megváltoznunk, mert nem egyszerűen egy viselkedést kell elengednünk. Engednünk kell átalakulni azt az identitást is, amihez addig ragaszkodtunk.
Ezt most iróniával mondom, nehogy komolyan vedd: Jézusnak persze könnyű volt! (Dehogy volt könnyű!) Márk evangéliumának 8. fejezetében megkérdezi a tanítványaitól, kinek mondják őt az emberek. Jönnek a válaszok: Keresztelő Jánosnak, Illésnek, valamelyik prófétának. Aztán Pétert kérdezi – a többiekkel együtt: „Hát ti kinek mondotok engem?” Péter válasza telitalálat: „Te vagy a Krisztus.”
Bingó! Jézus identitása megfejtve. Lapozhatunk. Hát, nem egészen. Néhány mondattal később ugyanez a Péter már félre is érti, mit jelent Krisztusnak lenni. Amikor Jézus a szenvedéséről és a haláláról beszél, Péter félrevonja és megfeddi. Felismerte, ki Jézus, de még nem értette, mit jelent Jézusnak lenni. És talán saját magával is valami hasonló történt: Péter már Péter volt, de még nem volt az a Péter, akivé válhatott.
Ki vagyok? – és ki lehetek?
Péterről hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mintha valahol már eleve készen lett volna benne az a Péter, akivel majd az Apostolok Cselekedeteiben találkozunk. Csak szépen lassan elő kellett volna ásni. Öööö, tiltakozom! Nem hinném, hogy Péternek „csak” meg kellett találnia magát Krisztusban. Szerintem szüksége volt azokra a feddésekre, nagy kijelentésekre és még nagyobb orcára esésekre, az árulásra, a rehabilitációra, a kudarcokra, hogy azzá a Péterré váljon, akivel aztán az Apostolok Cselekedeteiben találkozunk.
Persze, szükségem van önismeretre. Arra is, hogy felismerjem, milyen történeteket mesélek magamnak magamról. Például azt, hogy én vagyok az, aki segít. Aki bírja. Aki megoldja. Aki megmenti a többieket.
De mi van, ha ezt sikerül felismernem? Akkor végre „megtaláltam magam”? Aligha. Legfeljebb megtaláltam azt a Norbit, aki eddig lettem.
És talán itt kezd érdekes lenni az önismeret. Mert attól, hogy egyre pontosabban értem, ki vagyok, még nem derült ki, ki lehetek. Nem gondolom, hogy az identitásunkat kedvünkre megalkothatjuk. Van történetünk, testünk, temperamentumunk, vannak kapcsolataink, sebeink, adottságaink, korlátaink. Van mindaz, amit kaptunk, és van mindaz, ami történt velünk.
De nem vagyunk készen.
Választunk. Kapcsolódunk. Elrontunk dolgokat. Újrakezdünk. Néha nekimegyünk ugyanannak a falnak ötször-hatszor, csak hogy egészen biztosak legyünk benne, tényleg fal. 🙂 És mindeközben nemcsak egyre többet tudunk meg magunkról. Alakulunk.
Hívőként ehhez még hozzáteszek valamit. Nem egyedül végzem ezt a munkát. Hiszem, hogy Isten nemcsak megmutatja nekem, ki vagyok, hanem hív is valamivé, valakivé. És ebben nem pusztán „elszenvedője” vagyok az ő munkájának. Válaszolok, döntök, engedek, ellenállok, nekifutok, elbukom, felállok.
Nemcsak felfedezem, hogy ki vagyok, hanem aktív közreműködője is vagyok annak, akivé leszek, akivé lehetek. Isten munkatársaként.
Mindezek miatt igyekszem nemcsak azt kérdezni magamtól: Ki vagyok? Hanem azt is: Vagyok-e az, aki lehetek?
Gyakorlat
Melyik az a mondat magadról, amelyet már olyan régóta mondasz, hogy észre sem veszed: lehet, hogy már nem teljesen igaz?
„Én olyan ember vagyok, aki…”
Fejezd be a mondatot. Aztán kérdezd meg magadtól: mi történne velem, ha ez már nem lenne igaz?
És végül: kivé válhatnék, ha nem kellene többé ragaszkodnom hozzá?
Jövő héten arról gondolkodom tovább, hogy ha nem vagyunk készen, akkor tulajdonképpen mi mozgat minket?
A levél írása közben többször eszembe jutott a Németh Dávid pasztorálpszichológia-professzorral közösen írt könyvünk és az ahhoz vezető sok beszélgetésünk. Freud, a Biblia, identitás, hit, önismeret – és az a kérdés, hogyan formálódik az ember önmagáról alkotott története. Ha érdekel a téma, talán ezt a könyvünket is szeretni fogod: https://izsaknorbert.hu/termek/a-lelek-titkai-izsak-norbert/
A nagy Vagyok nevében,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások