Muszáj valahová kilyukadnunk?
A kezdő coach fél attól, hogy az ülés végén nem lesz válasz. Az érett coach attól fél, hogy csak azért születik válasz, mert ő nem bírta tovább a választalanságot.
Írtam már arról, hogyan adjunk teret annak, hogy megszülessen az „igazi” kérdés az ügyfélben. Arról is, hogyan ne raboljuk meg az ügyfelet attól, hogy benne szülessen meg a coaching során történtek jelentése. Most arról írok, hogyan (ne) zárjuk le az ülést.
Szerencsére nem túl gyakori tapasztalatom, de azért néha megtörténik, hogy 40 perc munka után sem tűnik úgy, hogy valahova kilyukadtunk volna. Bebarangoltunk egy elég nagy területet, megpiszkáltunk szálakat, talán még érzelmek is jöttek elő, mégis, mégis, valahogy nincs „fogás” AZ ügyön. Van még 8 perc az ülésből, és kezd kényelmetlenné válni a dolog.
Mármint elsősorban nekem. Mert azt szeretném, ha valami konkréttal, megfoghatóval távozna az ügyfél. Hiszen valami NAGYON nagy felismeréssel kell lezárni az ülést, nem?!
Nem feltétlenül. Persze, tudjuk fejből a záró markereket, szívesen fel is tesszük őket (ld. „Mi lesz az első lépésed?”, „Mit fogsz másképp csinálni?”, „Hogyan fogod ezt alkalmazni?”, „Mi akadályozhat meg a kivitelezésben, és azzal mit fogsz kezdeni?”, „Hogyan tartod magad a most megkezdett úton?”, stb.)
Elismerem – csak hogy visszhangozzam a múltheti levelem tanulságát – ilyen esetekben, ha meghívjuk az ügyfelet arra, hogy adjon jelentést az ülésen történteknek, néha adni fog. Az az ő jelentése lesz, mert bár látszólag keringtünk a coaching során, benne menet közben sok minden leülepedett, és azzal tovább tud menni. Arra már szép kerek zárást lehet felfűzni.
Ez azonban nem minden esetben történik meg. Lehet, hogy még nem érkezett meg számára a jelentés, a mélyebb összefüggés. Az, hogy nyitva hagyunk egy kérdést vagy az ülés jelentését, NEM ugyanaz, mint ha lezáratlanul hagynánk az ülést.
A „rosszul” lezárt vagy lezáratlan ülésnél a coach tulajdonképpen elfogyott. Nincs fókusz, nincs tudatosság, lepergett az idő. Ezzel szemben a tudatosan nyitva hagyott ülésnél coach és ügyfél egyaránt érzékeli – és ezt meg is beszélik –, hogy valami történik. Még nem világos, hogy pontosan mi. És csak azért, hogy megfeleljenek valamiféle coach-superegónak, nem csukják be mesterségesen azt, ami még nyitva akar maradni.
Hű, de nehéz ebben így benne lenni, maradni! Coachként nagyon vágyunk (olvasd: vágyom) az eredményre! Persze, szépen megmagyarázom, hogy ezért jön az ügyfél, ezért fizet, de ha magamba nézek, látom ám, hogy nekem is szükségem van az ügyfél eredményére. Mert ha ő eredményhez jut, akkor az azt jelenti, hogy én jó voltam. Nemcsak elég jó, de nagyon jó.
Hiszen, ha az ügyfél azzal áll fel, hogy „Nem is tudom, most eléggé össze vagyok zavarodva”, akkor mit is csináltam én coachként? A kérdései helyére facilitáltam egy jó kis zavarodottságot? Tényleg ezért jött, ezért fizetett? Ilyen esetekben meglehetősen könnyű az ügyfél érdekének álcázni a saját szorongásunkat. Lezárhatjuk az ülést anélkül, hogy lezárnánk azt, ami az ügyfélben éppen kinyílt.
Igen, vannak az életben olyan kérdések, amiket még egy darabig hordoznunk kell. Igen, vannak a coachingban olyan dilemmák, amelyek nemhogy nem oldódnak fel, hanem olyan kérdésekhez, tükrökhöz vezetnek, amelyekkel eddig soha nem néztünk szembe. És ezek a szembenézések nem mindig vezetnek el tiszta, megnyugtató válaszokhoz. A zavarodottság néha nem a coaching kudarca, hanem annak a jele, hogy a régi értelmezési rendszer már nem működik, az új pedig még nem született meg.
A zavar abból is fakadhat, hogy ügyfélként megrettenek: olyasmit kell átstrukturálnom, amire eddig nem gondoltam. Olyasmit kell megfontolnom, amire eddig szögegyenes válaszaim voltak. És persze az is elképzelhető, hogy egy darabig csak a zavar van, így, minden jelentés nélkül.
Ha ügyfél lennék, azt hiszem, örülnék annak, ha a coachom kevésbé félne a zavar megtapasztalásától, mint én. Ha nem akarna gyorsabban kilépni belőle, mint én. Ha elhinné rólam, hogy képes vagyok egy darabig kiforratlan kérdéseket hordozni, és kivárni, amíg megérkezik hozzám valami új. Például az erő ahhoz a kérdéshez, amelyet eddig talán fel sem mertem tenni magamnak.
És hogy ne hagyjam TELJESEN nyitva a kérdést, mutatok néhány lehetőséget. Nem újabb kötelező markereket (!), inkább példákat arra, hogyan lehet partnerien nyitva hagyni valamit:
„Hol vagy most mindazzal, ami itt történt?”
„Van valami, amit most már tudsz – és valami, amit még nem?”
„Mit szeretnél kezdeni azzal, ami nyitva maradt?”
Vagy akár: „Rendben van neked, ha ezt most nem próbáljuk meg megfejteni?”
GYAKORLAT
A következő néhány ülésed végén figyeld meg magad, amikor már csak 5–10 perc van hátra. Mi történik benned? Megjelenik-e a vágy, hogy „valahová azért érkezzünk meg”? Hogy legyen felismerés, tanulság, következő lépés?
Mielőtt kérdeznél, próbáld meg eldönteni: az ügyfélnek van most szüksége a lezárásra – vagy neked?
Mielőtt kérdeznél, próbáld meg eldönteni: az ügyfélnek van most szüksége a lezárásra – vagy neked?
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mi marad belőlünk coachként, ha egyre kevésbé az ügyfél eredményeiből és a saját okosságunkból akarjuk tudni, hogy jó coachok vagyunk.
Ha coachként azt veszed észre, hogy nehéz kibírnod az ügyfél bizonytalanságát, zavarát vagy éppen azt, hogy nem történik látványos „áttörés”, az nagyon jó szupervíziós téma lehet. Érdemes megérteni, mi történik ilyenkor benned. Ha nincs szupervizorod, és szeretnél ezen valakivel dolgozni, keress bátran – vagy szívesen segítek olyan szakembert találni, akiben megbízhatsz.
A zavarodottságon túli bizalommal,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások