Válogatott bizalmatlanságaim
Én komolyan azt hittem, hogy túlteng bennem a bizalom. Egyébként tényleg. Nagyon bízom majdnem mindenkiben, aki nincs nagyon közel hozzám. Néha túlságosan is.
Észrevettem, hogy az ügyfeleimben elképesztően meg tudok bízni. És ez szárnyakat ad nekik. Sokkal többet elbírnak, mint gondolnák, és fogalmam sincs, hogyan csinálom, de gyakran semmi kétségem nincs afelől, hogy megértik a visszajelzésemet, és képesek azzal valamit kezdeni. Nagyon bízom néhány családtagomban is: egyszerűen tudom, hogy megállják a helyüket ott, ahol vannak. Nem szorongok, valahogy van bennem egy bizonyosságérzés.
Ez a bizalom valahogy ragályos, képes terjedni. Néha meglepődve látom, hogy virológiai szempontból is mérhető módon fertőz meg másokat, akik szintén tovább tudják adni.
Éppen ezért könnyű volt azt hinnem, hogy ez nekem megy, van valami isteni ajándékom, „kenetem”, netán szépen kiizzadtam magamból, kiérdemeltem ezt a kegyelmet – szóval, nincs vele dolgom.
Hát, fittyfenét! Ha megengedjük, hogy a bizalom az egyik szupererőm, rém fájdalmas azzal újra és újra szembesülnöm, hogy életem bizonyos területein akkora mínuszokban vagyok, mint ide Lacháza. (Egyébként a nyaralómmal éppen szemben van Kiskunlacháza, szóval, ez csak egy fordulat, pontosabb lett volna Makó lovag esetét említeni Jeruzsálemmel, de ez a kereszteshadjárat már elment.)
Na, a legsúlyosabb bizalomdeficit alanya és tárgya én vagyok. Az van, hogy nem bízom magamban. Pontosabban: a szakmai énemben eléggé megbízom, és az szálkássá acélozta a professzionális működésemet aládúcoló önbizalmamat. Csakhogy. CSAKHOGY. A szakmai én mögött van egy személyes én, az önbizalom mellett meg van egy ementáli sajt kinézetű önbecsülés.
Nem tudnám felsorolni az összes területet, amelyeken nem bízom magamban. És most nem álszerény vagyok, hanem őszinte. A legfájóbb az, hogy kevéssé bízom abban, hogy ezekben záros határidőn belül megizmosodnék. Ez az önmagam erősebbé fejlesztésében való bizalomhiány ad ugyan némi alázatot, de nagyon sok mindent el is vesz: elveszi azt az erőt, amit az ügyfeleimnek adok a változáshoz. Megkérdőjelezem magam, megkérdőjelezem azt is, amit már elértem, meghaladtam, megkérdőjelezem, hogy menne-e másodszor az, ami ment először, megkérdőjelezem, hogy elbírom-e, amit más nem fog vinni helyettem, és a kedvencem: megkérdőjelezem azt, hogy elég vagyok, netán elég jó vagyok.
És itt most tényleg nem az önsajnálat beszél belőlem, és még csak nem is az, hogy a hírlevél útján gyűjtsek be jutifalatokat – a fenti, szűkített, szerkesztett lista tényszerű beszámoló az érzéseimről. Ezek az érzések velem vannak, bennem vannak, és olyasmikre késztetnek, késztetnének, amiknek általában nem engedek (ld. előző Spiritusz), de attól még – sajnos – az én érzéseim, és nem mindig könnyű velük az élet. (Például. A múlt heti ICF konferencián tartott workshopomon nagyon könnyeden és magabiztosan beszéltem azokról az élettel kötött, láthatatlan szerződéseinkről, amelyek hatékonyan megakadályozzák, hogy elérjük a „látható”, explicit coachingszerződéseinket. Tíz perccel később nagyon nehéz volt ellenállni a késztetésnek, hogy ne menjek oda fűhöz-fához, hogy „ugye jó volt? kaptál belőle valamit?!” Kegyelem, hogy sokan odajöttek, sőt, volt, aki posztolt is róla.)
Ezzel sem egyszerű szembenézni, de az talán még jobban megütött, hogy – annak ellenére, hogy úgy gondolok magamra, mint aki könnyen szavaz bizalmat másoknak – időnként kifejezetten gyanakvó vagyok. Nem, ez nem jó szó. Nem gyanakvó, inkább kevéssé bízó. Azt hiszem, bizonyos területeken, témákban, sokkal több megerősítésre van szükségem, mint az illendő volna. Amit visszakézből elintézek egy segítő beszélgetésben, meg se érint, az szinte egzisztenciális krízisként csap meg másutt. Apokaliptikus forgatókönyvek peregnek le előttem, jeges rémületet élek át, és ez bizony még az Istennel való kapcsolatomra is kihathat. Jó, kihat. Pontosabban: nem jó, de kihat.
Ezeket a kanyarokat nem lehet teljes mértékben levágni. (azok számára, akiket nem zavarnak a könnyűzenei referenciák, ld. még Van Morrison: Cutting corners https://www.youtube.com/watch?v=guOYM38cHXE&list=RDguOYM38cHXE&index=1)
Várjunk csak! Lehet, hogy eddig rosszul tettem fel a kérdést? Talán nem is az a baj, hogy nem bízom eléggé, hanem hogy nem mindig tudom jól megítélni, mikor, kiben, miben és mennyire érdemes megbíznom? Azt hiszem, van, akinek túl könnyen adok bizalmat. Van, akitől túl könnyen megvonom. És van valaki, akinek talán különösen igazságtalanul keveset juttatok belőle: én magam.
Ráadásul, jó sok vetülete, fénytörése meg árnyéka van a bizalomnak. Nem mindegy, hogy milyen bizalomról van szó. Más azt gondolnom, hogy képes vagy valamire, és más rád bíznom valamit, aminek az elvesztése nekem fájna.
Szóval ez a bizalom roppant ellentmondásos dolog. Van, aki a bizalmat szinte feltétel nélkül jónak tartja. Nem értek vele egyet. A bizalom ugyanis igencsak sebezhetővé tesz minket. Különösen, ha visszaéltek, visszaélnek vele.
Nem kell mindig mindenkiben, mindenben és feltétel nélkül megbíznom. Magamban sem. Nem kell a gyöngyeimet méltatlanul szétszórnom boldog-boldogtalannak. Jézus sem bízott meg feltétel nélkül mindenkiben. (vö. Jn. 2:23-25.)
Az ókori szerzetesek szerint a keresztény ember legfontosabb tudása a megkülönböztetés képessége. Ez már-már gumiszabály, úgyhogy itt is bevetném. Mai állításom: a keresztény érettség egyik jele, amikor különbséget tudok tenni aközött, kiben, miben, mennyire bízhatom meg. Beleértve magamat, a saját erőmet, a saját képességeimet is. (És aztán mennyire tudok „újratervezni”, újrakalibrálni.)
Könnyű azon ötletelni, mi mindent tesz lehetővé a bizalom: intimitást, együttműködést, elköteleződést, önátadást. De mit zár ki? Például bizonyos fajta ellenőrzést, állandó készenlétet, a teljes bizonyosság igényét. És vajon mindig jó-e, ha ezekről lemondunk?
„Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? Jézus így válaszolt nekik: Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Mt. 11:3-6)
Keresztelő János bizalmi válságba került. A börtönben elbizonytalanodott: tényleg Jézus a Krisztus? Holott ő merítette be a Jordán vizébe, tanúja volt az isteni kijelentésnek – és folytathatnánk a sort.
A bizalomhoz, a hithez Jánosnak kicsit több megerősítésre volt szüksége, különösen, egyedül, magányosan, a börtönben. Ezzel tudok azonosulni. Azt hiszem, sokan az olvasók közül is.
Számomra sokat jelent, hogy Jézus nem győzködi Jánost, és még csak nem is pellengérezi ki amiatt, hogy megrendült a bizalma a személyében. Néhány verssel később elképesztően elismerően nyilatkozik az unokatestvéréről.
A coachingban is használatos a módszer, hogy nem mi pakolunk energiát az ügyfél változásába, meggyőzésébe, hanem segítjük őt abban, hogy hitet, erőt gyűjtsön. Jézus ezt teszi. Nem ad egyenes választ. Talán azért sem, mert egy egyszerű „Hát persze, hogy én vagyok! Miért nem bízol bennem?!” nem segítené Jánost abban, hogy maga is újra összekösse a szálakat. Helyette összekapcsolja János meglévő tudását a Messiásról azzal, ahogyan ő van jelen a világban. A többit mintha rábízná Jánosra, bízik abban, hogy össze tudja kötni majd a szálakat.
És itt megállnék egy pillanatra. Mert a bizalom nem abból fog megszületni, hogy valaki azt bizonygatja, „bennem aztán igazán megbízhatsz”, netán azzal revolverez: „most nem bízol bennem!?” Nem. Nem bízom benned. Szeretlek, de nem bízom benned. A két dolog nem ugyanaz. Van összefüggés, de a bizalom hosszú idő alatt, különféle helyzetekben tanúsított helytállás, konfliktusmegoldások során alakul ki.
Néha az egyházban a bizalmat erkölcsi kötelességgé tesszük, és innen már csak egy lépés, hogy a jogos óvatosságot hitetlenségnek, a határtartást szeretetlenségnek nevezzük. A bizalom azonban nem egyenlő a védtelenséggel, és a bizalom hiánya sem feltétlenül a szeretet hiánya.
Lehet, hogy nem bízol a szüleidben. És lehet, hogy okkal nem bízol bennük. Talán nem bízol egy kollégádban, testvéredben. És lehet, jól teszed, ha távolabbról szereted egy darabig. Nem okvetlenül a te hibád, ha – még, vagy már – nem teljes a bizalmad.
A fenti történet Jézusról és Keresztelő Jánosról éppen azt mondja, hogy időnként a bizalom nem feltétlenül a kétely hiányát jelenti. Néha éppen az mutatja meg a bizalom valódi természetét, hogy a kételyeinkkel is oda merünk fordulni ahhoz, akiben bízunk. És nem megszégyenítést, hanem a korábbi pozitív tapasztalataink újabb megerősítését kapjuk meg.
Ha pedig átfedésbe hozom a két bibliai történetet (János 2:23–25: Jézus nem bízza magát az emberekre, mert ismeri őket + Máté 11,2–11: Keresztelő János bizonytalan, és Jézus nem szégyeníti meg ezért, hanem olyan választ ad, amely segíti a meggyőződésének újragondolását), akkor nálam valahogy úgy alakul a szintézis, hogy:
- Szabad visszatartani a bizalmat. Nem érdemli és kapja meg mindig mindenki ingyen.
- Jézus nem szégyenít meg minket, ha nem mindig teljes a bizalmunk. Figyelembe veszi aktuális helyzetünket, s erősen remélem (vagy inkább bízom benne?), hogy a múltunkat, utunkat, fejlődésünket is.
Ez a két tétel nem ellentmond egymásnak, hanem kiegészíti egymást.
Mindezek fényében a bizalom reális kockázatot jelent. Minél több a pozitív tapasztalat, annál nagyobb kockázatot merünk vállalni. Igen, a bizalom növekedésével egyre többet mutatok meg magamból, egyre több védőgátat adok fel, egyre szabadabb leszek önmagam lemeztelenítésében, miközben feladok néhány óvintézkedést. Ha kényszerítenek, vagy kényszerítenének, akkor viszont hamar önfeladás lehet a szabadságból.
Hohó, most, hogy visszaolvasom a fentieket, már nem is az érdekel elsősorban, hogyan ne adjak több bizalmat azoknak, akikkel a kapcsolatom jelenleg nem bír el többet. Nekem most más szúrja a szememet.
Mintha kétféle bizalmatlansággal lennék magam iránt. Az egyiket most egészségesnek minősítem, szerintem az is: Nem bízom feltétel nélkül magamban, mert reálisan látom a korlátaimat. A másik kevésbé hangzik jól: nem bízom magamban, mert a korábbi tapasztalataim ellenére sem tudom mindig elhinni, hogy képes vagyok valamire, vagy hogy elég vagyok. (Amit esetleg a még korábbi tapasztalataim okoztak.)
Az elsőt én most bölcsességnek és egészséges kételynek mondanám. Ezzel szemben a második már olyasféle bizalmatlanság, amely időnként méltatlanul megfoszt bizonyos lehetőségektől.
Most jön az egymillió forintos kérdés: honnan fogom tudni, hogy a bizalmatlanságom érett megkülönböztető képességből vagy félelemből születik?
Ha van erre válaszod, írd meg, kérlek! Komolyan érdekel!
Ui.: A kész szöveget mindig átfuttatom a ChatGPT-n. Tetszett neki, de ezt írta nekem: „Amikor az ügyfeleidben olyan könnyen meg tudsz bízni, önmagadban viszont sokkal nehezebben, szerinted mi az, amit az ügyfeleidben meglátsz, magadban viszont nem?” Basszus, még egy szupervíziós téma!
Gyakorlat
Válassz egy olyan kapcsolatot vagy élethelyzetet, amelyben most nehezen tudsz bízni. Lehet, hogy valaki másban nem bízol eléggé. Az is lehet, hogy önmagadban.
Ne próbáld meg egyelőre meggyőzni magad arról, hogy több bizalomra lenne szükséged. Inkább vizsgáld meg a bizalmatlanságodat!
- Pontosan miben nem bízom? A másik ember szándékaiban, képességeiben, következetességében? Vagy abban, hogy én képes leszek megbirkózni azzal, ami történhet?
- Milyen tapasztalatokra épül a bizalmatlanságom? Mi történt valóban, és mi az, amit csak elképzelek, előrevetítek vagy egy korábbi történetből hozok magammal?
- Mitől próbál megvédeni a bizalmatlanságom? És mitől foszt meg közben?
- Mi lenne az a tapasztalat, amelynek hatására hajlandó lennék újragondolni az ítéletemet? Egyáltalán megengedem-e magamnak, hogy megváltozzon a véleményem – akár a nagyobb, akár a kisebb bizalom irányába?
- Mennyi bizalom lenne most indokolt? Nem feltétlenül több vagy kevesebb, mint amennyit érzek. Hanem annyi, amennyit a jelenlegi tapasztalataim és a vállalható kockázat lehetővé tesznek.
Végül tegyél fel magadnak még egy kérdést: Ha egy számodra fontos ember számolna be ugyanezekről a tapasztalatokról, ugyanolyan mércével ítélnéd meg a helyzetét, mint a sajátodat?
Lehet, hogy a végén arra jutsz, érdemes lenne több bizalmat adnod. De az is lehet, hogy kevesebbet.
És talán éppen ez a gyakorlat lényege: Nem a bizalom mennyiségét kell növelni, hanem a megkülönböztetés képességét fejleszteni.
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mit jelent határok között élni, és hogyan van ez az esetleges határtalan szabadságigényünkkel.
Megkülönböztetett szeretettel,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások