Norbi, a túl jó coach
Eh, most nem fényezni szeretném magam, ahogyan megszokhattátok, éppen ellenkezőleg: megszámolni sem tudom, hányszor voltam túl jó coach munka közben – ahelyett, hogy „csak” elég jó coach lettem volna.
A Spiritusz e heti számában arról írtam, hogyan fogyhatok el akkor, amikor nem vállalok be konfliktusokat, mi minden nem derül ki rólam és a kapcsolataimról, ha nem állok bele bizonyos helyzetekbe. (A Spirituszra itt tudsz feliratkozni)
Valami hasonló történik a szakmai térben is, amikor nagyon-nagyon jó akarok lenni, és túlgondoskodom az ügyfelet – ezzel pedig megspórolok magamnak, sőt, magunknak néhány konfliktust.
Eszembe jut az egyik első, ma már talán megmosolyogtató konfliktusom egy ügyfelemmel. Korábban hajlamos voltam mindent készpénznek venni, amit a másik mondott, kért, és ész nélkül igyekeztem megfelelni annak a képnek, amit talán ő dédelgetett a tökéletes coachról, illetve amilyen keretbe engem és a coachingfolyamatot igyekezett belepasszírozni. Szóval, tehetetlen ügyfelem már vagy harmadszor mondta, hogy tanácsra, útmutatásra van szüksége, mert nem tudja, mit tegyen. Emlékszem, remegő térddel „beleálltam”, és halottsápadt arccal, elcsukló hangon dobtam vissza a labdát: „Úgy tűnik, mintha tőlem várnád a megoldást…”
Baaaam! Ügyfelem előbb elhallgatott, aztán elkomorult, végül már-már könnyezve mondta: „Nem tudom, mit csináljak. Össze vagyok zavarodva, és bár érzem, mi lenne a helyes irány, nincs erőm arra menni.” Lefordítom: végre nem azt próbálta kitalálni, mit kellene tennie, hanem ki tudta mondani, mi történik benne. Hogy valahol tudja az irányt, csak éppen nincs ereje elindulni arra. Történelmietlen az a kérdés, hogy „mi lett volna, ha”, de eljátszottam vele. Ha elkezdek megoldásokat generálni, akkor minden bizonnyal megmaradunk a kognitív szinten, és szépen elvitatkozgatunk azon, mi hogyan nem lehetséges.
Nagy utat tettem meg innen odáig, hogy pár éve a Corvinus Egyetem nyilvános demo coachingján kvázi isten-komplexusával szembesítettem az ügyfelet. Ha jól emlékszem, szegény oktatóknak utána kellett némi újrabootolást végezni a hallgatók fejében a coaching természetével és lehetőségeivel kapcsolatban, de az ügyfél megköszönte, befogadta – később jött hozzám személyes szupervízióba is, és nem hinném, hogy afféle Stockholm-szindróma miatt.
Na, vissza a túl jó coachhoz. A túl jó coach meg akarja menteni az ügyfelet a nehéz érzésektől, a tulajdonképpeni szembesüléstől önmagával. Mindeközben saját magát is megmenti attól, hogy ki kelljen bírnia a kapcsolatban potenciálisan megjelenő feszültségeket. Vagyis két legyet üt egy csapásra.
Az ára? Óriási! Mert könnyen lehet, hogy éppen az nem derül ki, amitől mindketten tartunk. Az ügyfél nem találkozik valamivel önmagából, én pedig nem tanulom meg, hogyan kalibrálhattam volna jobban a beavatkozásomat, és egyikünk sem tudja meg, mekkora a kapcsolatunk szakítószilárdsága.
Vagyis megtörténhet, hogy annyira igyekszem jó coach lenni, hogy időnként éppen azt nem merem megtenni, amire az ügyfelemnek szüksége van. Nem merek közbeszólni. Nem merek néven nevezni egy ellentmondást. Nem merem elmondani, hogy valami nem világos. Nem merek rákérdezni arra, hogy valóban azon dolgozunk-e, amin az ügyfél szeretne. Nem merek megállítani egy beszélgetést, amelyben mindketten udvariasan elkerülünk valamit. És mindezt akár azzal is indokolhatom, hogy tiszteletben tartom az ügyfél autonómiáját, holott talán csak nem szeretném, ha megharagudna rám.
És nincs mindig happy end. Volt már olyan ügyfelem, aki kerek-perec megmondta, hogy érzésekkel nem akar foglalkozni. Előbb gyengéden, később határozottabban felhívtam a figyelmét a háttérben ott szunnyadó, és saját céljait elkaszáló érzésekre, de háromszor is lepattintott, mondván, ne az érzelmeivel foglalkozzam, hanem mondjam meg, mit csináljon. Nagy cég első számú vezetője volt, megszokta, hogy ő adja meg a GPS-nek az úti célt, és az megmondja, merre kell menni. Talán a második vagy harmadik ülésen ezt nagyon világossá is tette. Ragaszkodott ahhoz, hogy tulajdonképpen nem coachingra, hanem inkább tanácsadásra van szüksége. Ajánlottam magam helyett tanácsadót.
Na, valami olyasmit szeretnék nyökögni, hogy az elég jó coach nem akar minden pillanatban tökéletesen coacholni. Tudja, hogy hibázhat, félreérthet valamit, és a kapcsolatban helye van a tisztázásnak, javításnak. Nem feltétlenül keresi a konfliktust, de nem is kerüli el azt.
Időnként az ügyfelemnek pont nem arra van szüksége, hogy jó érzés legyen velem beszélgetni, hanem arra, hogy akkor is biztonságban lehessen velem, amikor éppen borzasztóan kényelmetlenül, sebezhetőnek, egzisztenciálisan kiszolgáltatottnak érzi magát.
Hadd mondjak három könnyű példát:
1. Az ügyfél olyasmit mond, amivel nem értek egyet. Mit kezdek az egyet nem értésemmel? Persze, nem kell foghegyről odavetnem, hogy ez hülyeség, de észreveszem, ha elkezdek udvariasan asszisztálni olyasmihez, amivel kapcsolatban fontos kérdéseim lennének?
2. Valami „furcsa” történik közöttünk. Az ügyfél türelmetlen, csalódott, ingerült lesz, vagy azt mondja: „Nem erre van szükségem.” Megpróbálom gyorsan helyreállítani a jó hangulatot? Magyarázkodom? Még jobb coach akarok lenni? Esetleg: képes vagyok kíváncsian ott maradni?
3. Amikor az ügyfél újra és újra elkerüli ugyanazt. Észreveszem. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Hagyom, hogy „megússza”? Azért nem hozom szóba, mert nem szeretném, ha azt hinné, érezné, hogy számon kérem? És ha úgy érzi? Mi történik akkor közöttünk? Mit tudunk kezdeni azzal, hogy kimondtam valamit, amit eddig mindketten kerülgettünk? Mit enged be abból, ami ott van közöttünk?
A coachingkapcsolat biztonsága nem azonos a konfliktusmentességével.
Van itt persze egy fontos csapda. Attól, hogy végre merek konfliktust vállalni, még nem kell minden ellentmondást az ügyfél arcába tolnom. A konfrontáció nem önmagában érték, és nem is a coach bátorságának bizonyítéka. A kérdés számomra inkább az: amit most mondani készülök, az az ügyfél munkáját szolgálja, vagy csak a saját feszültségemtől szeretnék megszabadulni? Mert a konfliktuskerülés és az ész nélküli konfrontáció mögött akár ugyanaz is állhat: nem bírom el, ami bennem történik.
Végülis az ügyfél nem azért fizet, hogy szeressem. És nem is azért, hogy mindenben egyetértsek vele. De még csak azért sem, hogy megmondjam neki az igazságot, amit szerintem nem akar meghallani. Hanem – most legalábbis itt tartok – azért, hogy olyan kapcsolatot és gondolkodási teret hozzunk létre, amelyben ő is szabadabban találkozhat a saját valóságával. Ehhez néha nekem kell először felvállalnom azt, hogy nem leszek tökéletesen szerethető. Mert nem ez a szerepem.
Ha a szerepem arra szolgál, hogy az ügyfél mindig elégedett legyen velem, akkor már nem őt szolgálom vele, hanem magamat védem.
Gyakorlat
A következő héten figyelj meg egy olyan pillanatot coaching közben, amikor szeretnél mondani vagy kérdezni valamit, de végül visszafogod magad.
Vedd észre, mi történik benned:
- Mit szeretnék most néven nevezni, megkérdezni, tisztázni?
- Mitől tartok, ha megteszem?
- Kit vagy mit védek a hallgatásommal: az ügyfelet, a kapcsolatot, vagy a rólam kialakult képet?
Ha úgy döntesz, hogy megszólalsz, ne a konfrontáció legyen a célod. Inkább tedd vizsgálhatóvá, amit észlelsz. Például:
„Észrevettem valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy jól értem. Megoszthatom veled?”
Aztán figyeld meg, mi történik. Nemcsak az ügyféllel, veled is.
Ha végül úgy döntesz, hogy nem mondod ki, nos, ez is lehet tudatos, szakmailag indokolt döntés. Csak mérlegelj: te döntöttél így vagy a félelmed döntött helyetted?
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mi mindent cipelek magammal a coachingba.
Ha maradt benned egy mondat…
Van olyan coachingülésed, amely után még napokig gondolkodtál azon, mit kellett volna megkérdezned, kimondanod, vagy éppen miért mondtad ki azt, amit kimondtál?
Ezekkel a helyzetekkel nagyon szeretek dolgozni szupervízióban. Nem azért, hogy utólag kiosszuk a helyes és helytelen beavatkozásokat, hanem hogy megértsük, mi történt veled, az ügyféllel és kettőtök között.
Ha van egy ilyen történeted, és szeretnéd velem alaposabban megnézni, válaszolj erre a levélre annyival, hogy „szupervízió”. Megbeszéljük, hogyan tudnánk együtt dolgozni.
Fényezetlen szeretettel,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások