Még mindig akarod?
„Bocs, hogy késtem 2 percet, de még kiszaladtam a konyhába egy kávéért” – ijesztően ismerős és valóságos mondat azoknál, akik hivatásszerűen űzik a coachingot, és hat zoom megbeszélés között alig jut idejük „kiszaladni” a mosdóba. Vagy a kávéfőzőhöz.
Amikor „pályára állunk”, minden szép és csillogó. Elköltöttünk egy csomó pénzt jó képzésekre, olvastunk, gyakoroltunk, álmodoztunk, és minden egyes ügyfelet, aki beesett az ajtónkon, nagyon-nagyon megbecsültünk.
Akartunk coachok lenni, és azok lettünk. Jó kérdéseket akartunk feltenni, felismeréseket, aha-élményeket, életmegváltoztató coachingokat produkálni, meg persze azt, hogy az assessor az örömtől aléltan pipálja ki a PCC markereket, a mentor coachunk pedig elismerően csettintsen: ez már vastagon MCC.
Mint minden hivatásnál, a coachingban is van mézeshetek-hatás. A karrier elején nagyon élvezzük a munkánkat, már ha van, és többnyire azon szorongunk, ügyködünk, hogy legyen még több. Több ügyfél, több sikerélmény, több flow-élmény, na, és persze, több bevétel.
És valahol ezen az úton megtörténhet, hogy már nem azért coacholok, amiért elkezdtem, hanem mert szerdán 14:00-kor ott van a laptopom képernyőjén a következő kliens.
Eddig azért coacholtam, mert akartam coacholni. Aztán hirtelen coach lettem. Aztán már ebből élek.
Coachként rendszeresen arra hívom az ügyfeleimet, hogy nézzenek rá: mit akarnak valójában? Mi fontos nekik? Önazonosak-e abban, amit csinálnak? Mi tölti fel és mi húzza le őket? Miért maradnak benne egy munkában, amelyből érzelmileg már régen kivonultak?
Aztán bezárom a Zoomot, iszom egy kávét, és belépek a következő coachingba. Mert ez a munkám.
És megtörténhet, hogy én, aki másokat szuperül támogatok a kiégés megelőzésében, észrevétlenül elkezdek ballagni a kiégés felé. Miközben másokat abban támogatok, hogy ne veszítsék el magukat a munkájukban, coachként elveszítem magamat a coachingban. A hivatásból foglalkozás lesz.
Jöjjenek hát a nehéz tükrök. Nekem legalábbis nehezek. Nem a főiskolai docensi fizetésemből élek. Coachingból élek. Másokhoz képest magas óradíjjal dolgozom. Ebből – és nem a fizetésemből – finanszírozom az évi 3-5 millió forintos továbbképzéseimet. Szóval a coachinggal pénzt kell keresnem. Ez nem kínos mellékszál, hanem a szakmai működésem része.
Nem hiszem, hogy baj van azzal, ha pénzt keresünk a szakmánkkal, a hivatásunkkal. A villanyszámlám nem lesz kevésbé spirituális attól, hogy coachingbevételből fizetem ki. A kérdés nem az, hogy kapok-e pénzt érte. Hanem hogy mi történik akkor, amikor már csak azért vállalom el a következő ügyfelet, mert kell a pénz?
És még ez sem feltétlenül erkölcsi probléma. Rengeteg ember végez tisztességes munkát úgy, hogy aznap reggel nincs elementáris hivatásélménye. A segítő szakmákban azonban, ahol a saját jelenlétünk is a munkaeszközünk, megkerülhetetlen a kérdés: Mikor válik a hivatás rutinná? És honnan veszem észre, hogy nem jó irányba megy a praxisom?
És persze mindezt le tudom önteni némi kegyes mázzal. Minél több embernek szeretnék segíteni. Most kell megtolni. Majd utána pihenek. Még ezt a projektet elvállalom. Még ezt a klienst beszorítom. Hadd legyek brutalista: attól, hogy erre a pályára születtem, még ki tudok égni benne.
Egyrészt. Másrészt nem csak mi alakítjuk a coachingpraxisunkat. A coachingipar is alakít minket – akár tudatosítjuk, akár nem. Szóval elkezdek coacholni, mert szeretem azt a különös találkozást, amely két ember között létrejöhet. Aztán ahhoz, hogy ezt csinálhassam:
minősítést, esetleg diplomát szerzek,
továbbképzésre járok,
profilokat töltök ki,
coach poolokba pályázom,
óradíjat alkuszom,
networkölök,
posztolok,
leadet generálok,
adminisztrálok,
és próbálom bizonyítani, hogy engem érdemes választani a másik 438 coach helyett.
Egyszer csak több energiát égetek el arra, hogy legyen kit coacholnom, mint arra, amiért egyáltalán coacholni kezdtem.
És amikor végre megvannak az ügyfelek, egymás után rakosgatom őket a naptáramban. Az emberi találkozásokból szigorú időpontok, slotok lettek.
Minden egyes ügyfelemnek azt mondom, sugallom, közvetítem: figyelj magadra, lassulj le, vedd észre, mi történik benned. Én meg rohanok, hogy odaérjek a következő lassító beszélgetésre.
Mikor kérdeztem meg utoljára magamtól azt, amit naponta megkérdezek az ügyfeleimtől: miért csinálom ezt? Mert szeretem? Mert ebből élek? Mert már megszoktam? Mert félek abbahagyni? Vagy mert még mindig hivatás?
Az, hogy valami régen a hivatásom volt, nem jelenti azt, hogy ma is az. És fordítva: attól, hogy néha elfáradok benne, még nem szűnt meg hivatásnak lenni. De honnan tudom, hogy még mindig akarom? És honnan tudom, hogy még mindig így akarom? Könnyen lehet, hogy nem pályát kell váltanom, „csak” azon kell változtatnom, ahogyan működöm!
Most jön a Szomszédok-moment. Belenézek a kamerába, és azt mondom: a szakmai érettséghez nemcsak az tartozik hozzá, hogy időnként felülvizsgálom, hogyan coacholok. Hanem az is, hogy meg merem kérdezni: akarok-e még coacholni – és így akarok-e coacholni?
Merthogy a hivatás egyszeri választásnak tűnhet. A szakmai érettség viszont abban is áll, hogy időnként újraválasztom — nemcsak azt, hogy mit csinálok, hanem azt is, ahogyan csinálom.
Elvégre nekünk is jár az a szabadság, amelyhez nap mint nap hozzásegítjük az ügyfeleinket.
Gyakorlat: A naptárad nem hazudik
Nyisd meg az elmúlt két heted naptárát. Ne azt nézd, milyen coach szeretnél lenni, hanem azt, hogyan dolgoztál ténylegesen.
Jelölj ki három coachingülést:
- egyet, amelyik után több energiád volt, mint előtte;
- egyet, amelyik után kevesebb;
- és egyet, amelyikről most nehéz megmondanod, miért mondtál rá igent.
Aztán mindháromnál kérdezd meg magadtól:
Mit akartam ettől a találkozástól?
Mit kapott belőlem az ügyfél?
Mit kaptam én?
Mit csinálnék másképp, ha nem a megszokás, a pénz vagy a naptáram diktálna?
Végül kérdezd meg magadtól: Ha ma újra megválaszthatnám, hogyan coacholok, ugyanilyen praxist építenék magamnak?
Ha nem, ne válts rögtön pályát! 😊
Változtass meg egy dolgot a következő két hétre.
Lehet egy üres óra két ügyfél között. Egy ügyféltípus, akire nemet mondasz. Egy nap, amikor nem coacholsz. Egy platform, ahová nem pályázol. Egy tevékenység, amit abbahagysz. Vagy valami, amiből éppen többet szeretnél.
Aztán figyeld meg, mi történik.
Jövő héten arról gondolkodom tovább, milyen félelmek munkálnak bennünk coachként – és mit tudunk kezdeni velük.
És most én vagyok kíváncsi rád.
Ha régóta coacholsz: ugyanazért coacholsz ma, amiért elkezdted? Mi változott közben? Van valami, amit ma már egészen másképp csinálsz azért, hogy ne veszítsd el magadat a coachingban?
Ha van kedved, válaszolj erre a levélre. Nem kutatást végzek, nem lesz belőle „A coachok 73%-a…” LinkedIn-poszt. Érdekel.
Ölellek – fél kézzel a saját működésem folyamatos csiszolgatása közben,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások