Amikor nincs válasz
Az első három levelem alapján úgy tűnhet, ha elég türelmesek vagyunk, ha megtaláljuk a megfelelő kérdést, ha elcsendesedünk, akkor előbb-utóbb megjön a válasz. Nem. Nem mindig. Nem feltétlenül.
Saját utam, hitem legnagyobb kihívásai közé tartozik az, amikor nincs válasz. Igen, lehet, hogy miattam nincs válasz. Nem voltam türelmes, nem barátkoztam meg azzal, hogy a válasz nem az lesz, amit én szeretnék, nem találtam meg a csend helyét az életemben, igen, igen, igen. Ez mind benne van a pakliban. Mégis. Mégis. Megtettem már mindent, amit tudtam. Sőt, sok mindent abból is megtettem, amit nem tudtam. Színházban is voltam. Egyedül is voltam. Tanácsokat is kértem. És ilyenkor is előfordul, hogy nincs válasz.
Most ott tartok a megértésben, hogy időnként nem a csend, nem az Istenre hangolódás hiányzik, hanem az önmagamra való hangolódás. Meg kell értenem, hol vagyok. Azt is, hogy én mit akarok. (ld. Jézus kérdése a vakhoz Lk. 18:41, Márk 10:51 „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” Károli-fordítás)
Időnként előfordulhat, hogy Isten nem mondja meg, melyik utat válasszam. Rám bízza a döntést – és vele együtt a döntés felelősségét is. Mintha azt mondaná: vállalj felelősséget az életedért! Döntsd el, mit szeretnél! Azután majd beszélgetünk.
Nekem ezt nehéz meghallanom. Azért is, mert nem mindig szeretem felvállalni a felelősséget, szeretem ezt másokra hárítani – különösen Istenre. Másrészt, azért sem szeretem ezt a fajta csendet, mert nehéz feldolgoznom a bizonytalanságot. Olyan érzés, mintha magamra hagyott volna Isten. Ilyen esetekben nem Istenre kell várnom, hanem magamat kell „felnövesztenem”. Megértenem, én mit szeretnék, a választási lehetőségeim milyen következményekkel járnak, felelősséget vállalnom, beleállnom – és persze folyamatosan „konzultatív” üzemmódban maradnom Istennel, nyitottnak lennem arra, ha mégis szól, akkor tudjak változni, változtatni.
Van azonban a választalanságnak egy ennél sokkal nehezebb formája. Amikor nem arról van szó, hogy Isten rám bízta a döntést. Hanem arról, hogy van egy kérdésem, amelyre egyszerűen nem érkezik válasz.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (Mt 27:46 RÚF, vö. Zsolt 22:2)
Keresztes Szent János a „lélek sötét éjszakájának” nevezte azt a tapasztalatot, amikor eltűnnek azok a korábbi lelki kapaszkodók és bizonyosságok, amelyek addig segítettek tájékozódni. Isten nem feltétlenül lett távolabb – de az ember nem találja többé azon a módon, ahogyan korábban megtalálta.
A Biblia is ír a választalanság tapasztalatáról. Jób könyve erős példa erre. Jób szenved, és válaszokat akar. Nehezen bírja, hogy nincsenek válaszok, s a helyzeten az sem segít, hogy barátai nem bírják ki a választalanságot, és sorozatban gyártják a magyarázatokat. Például: „Ha szenvedsz, biztos vétkeztél”. Abból indulnak ki, hogy Isten igazságos, és a csapásoknak mindenképpen van valamilyen oka. Tulajdonképpen teológiai értelemgyártással próbálják megszüntetni a bizonytalanságot.
Isten végül megszólal. Az isteni szózatban számomra az a legsokkolóbb, hogy az Úr NEM válaszolja meg Jób kérdését. (Sovány vigasz, hogy legalább leteremti Jób okoskodó barátait…) Elképzelhető, hogy néhány kérdésünkre nem azért nincs válaszunk, mert még nem gondolkodtunk eleget, és nem is azért, mert rosszul imádkozunk, hanem mert az emberi élet egy része megválaszolatlan marad?
Miért halt meg? Miért nem gyógyult meg? Miért nem sikerült, pedig mindent megtettem? Miért nem szólt Isten, amikor annyira szükségem lett volna rá?
Ezen a területen a Biblia egyik legvigasztalóbb – és egyben legijesztőbb – momentuma, hogy a kereszten, a szenvedései közepette Isten Fia, az Emberfia maga is feltett egy olyan kérdést, amire nem jött hallható válasz.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
A mindenre választ kereső teológusok nyilván meg tudják ezt magyarázni úgy, hogy bizonyosságra jussanak, és kizárják a kétség minden morzsáját. Mégis, számomra ez a történet azt mondja, hogy bizonyos kérdéseinkre ebben a földi életben nem fogunk maradéktalanul, számunkra megnyugtató módon, választ kapni. Talán bizonyos kérdéseinkkel nekünk sem kell többet tennünk annál, mint amit Jézus a kereszten tett: kimondani, sőt, kikiáltani őket Isten előtt. (Nem vagyunk különbek Jézusnál!) Elismerem, néha ez nehezebb lehet, mint megnyugtató teológiai érveket keresni. Mégis, lehet, hogy ez őszintébb és hitelesebb, mint azzal zárni le a folyamatot, hogy egy lelkiismeretet megnyugtató, netán önfelmentő „konzerv” választ adunk az értetlenségünkre, szenvedésünkre.
Elképzelhető, hogy az érlelődő hit egyik ismertetőjele éppen az, hogy nem követeli mindenáron a választ ahhoz, hogy tovább tudjon menni, tovább tudjon élni? Hogy képesek vagyunk elhordozni a megválaszolatlan kérdést?
Gyakorlat
Gondolj egy kérdésre, amelyre régóta nincs válaszod. Most ne próbáld megválaszolni. Ne keresd meg, mit tanultál belőle, mire tanított Isten, miért kellett így történnie.
Csak mondd ki Isten előtt a kérdést úgy, ahogy van. Aztán maradj vele egy ideig.
Figyeld meg, mi történik benned, amikor nem kell azonnal választ találnod rá.
El tudod képzelni, hogy ezt a kérdést úgy is hordozhatod, hogy egyelőre nincs rá válaszod?
Jövő héten arról gondolkodom tovább, hogy – megválaszolatlan és megválaszolt kérdéseinkkel együtt – kik vagyunk, és kik lehetünk.
Ha van olyan megválaszolatlan kérdésed, amelyet nehéz egyedül hordoznod, ne feltétlenül újabb választ keress. Keress valakit, aki képes veled maradni a kérdésben. Lehet lelkipásztor, lelki vezető, coach, szupervizor vagy terapeuta. Ha szeretnéd, szívesen segítek olyan szakembert vagy kísérőt találni, akiben megbízhatsz.
Veled együtt hordozva néhány megválaszolatlan kérdést,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások