Honnan tudom, hogy jó coach vagyok?
Gyónni fogok. (vö. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”)
Fontos számomra, hogy jó segítő, jó coach, jó oktató, jó coach-szupervizor legyek. (Ne kérdezd meg, hogy miért, erről talán majd a Spirituszban írok egyszer!) Újságíróként is fontos volt, hogy jó cikkeket írjak. Azoknak a kiválóságát olvasói levelekben, a kollégák elismerésén, netán az időnként megkapott „A hét cikke” kitüntetésben és pénzjutalomban mértem.
Coachként máshonnan szedtem össze az önbizalmamhoz és a szakmai identitásom megtámasztásához szükséges momentumokat. Ha az ügyfél olyanokat mondott, hogy „Hű, de jó kérdés!”, „na, ez az ülés extrém hasznos volt nekem”, „szeretnék két hét múlva is jönni, és mostantól dupla annyit fizetek, ok?” (jó, vicceltem, ez utóbbit csak szerettem volna hallani…)
Mégis, mindig ott volt bennem az, hogy az ügyfél megélése nem biztos, hogy a legjobb mérőszám. (Az megvan, hogy az ügyfél azt mondja, „milyen jól rávezettél a helyes útra!” – amikor csak három nyitott kérdést tettél fel?) Na, szóval, kételyeim támadtak abban, hogy valóban ez-e a legjobb módszer.
Oktattam is már a coachingot, főiskolai adjunktus voltam, papírom volt arról, hogy jó coach vagyok, mégis…
Ekkor jött a képbe az ICF. A világ legnagyobb szakmai szervezete. Rögtön a PCC-t pályáztam meg, sikerült is. Eggyel több, nemzetközibb papírom volt. Hankovszky Katalin felejthetetlen „dicséretét” idézve: Ez a papír semmi mást nem jelent, minthogy egyszer valaki az életben látott már Professional Certified Coach szinten coacholni.
Azután jött a többi cím. ACC assessor, PCC assessor. Master Certified Coach, MCC assessor. Diplomás coach szupervizor. Doktori. Magyarország első és egyetlen coaching tanszékének alapítója, vezetője. Wow! Ha ettől nem leszek jó coach, akkor mitől?! (Egy cégvezető, akihez azért hívtak be, hogy a boardját coacholjam esetlegesen, azt kérdezte tőlem: „Mit szólsz ahhoz, hogy aki nem tudja, az tanítja?!” Jót nevettem rajta, mert akkor azért már régen tudtam, hogy meglehetősen jó coach vagyok.)
Nem azért szereztem meg ezeket a címeket, mert annyira bizonytalan voltam magamban. De nagyon vágytam arra, hogy kívülről visszaigazolást kapjak arra, hogy jó vagyok. Jó coach vagyok. Miközben belül égetett a kérdés: miből akarom tudni, hogy jó coach vagyok?
Azt hiszem, nincs azzal különösebb baj, ha külső kapaszkodók alapján is megítéljük a munkánkat. Vajon mertem csöndben maradni? Mennyire vittem be a málnásba az ügyfelet? Csak az ügyét coacholtam, vagy őt magát is? Mit mutatnak a PCC markerek, ha összevetem velük a legutóbbi beszélgetésemet? És persze: jutott előbbre az ügyfél? Ő mit mond az ülés után? Meg merem kérdezni, mit csinálhattunk volna másképp?
Meg ott van minden coach mumus-kérdése is: ajánlanak? Van elég munkám? Keresnek az emberek? (Jaj, érzem, hogy erről egyszer külön levelet kell írnom!) Ezek egyáltalán nem rossz kapaszkodók. Csak veszélyes, ha ezekből tudom, ki vagyok.
Ha visszaolvasnád az előző leveleimet, abból valami ilyesmi rajzolódna ki. Coachként mindig kell egy jó kérdés, mert abból fogom tudni, hogy jó vagyok? Mindenképpen észre kell vennem és vissza kell jeleznem valami fontosat, mert abból fogom tudni, hogy jó coach vagyok? Vajon azért bírom nehezen a csendet, mert abban nem történik semmi, ami visszaigazolná azt, hogy jó coach vagyok? Mekkora szükségem van coachként arra, hogy az ülés végére legyen egy jókora eredmény, mert ha az ügyfél éppen akkor nem lyukad ki sehová, akkor kiderül, hogy kutyaütő coach vagyok?
Ezeket összeolvasva kirajzolódhat egy mintázat: a címeket, eredményeket, sőt, az óradíjamat vagy az ügyfél saját eredményeit is részben arra használom, hogy újra és újra bebizonyítsam magamnak: jó coach vagyok.
Szép, ugye?
Az a baj ezekkel az identitástámasztékokkal, hogy nagyon inognak. Újra és újra szükség van rájuk, hogy okés coachnak érezhessem magam. (És azt még meg sem piszkáltam, hogy a szakmai identitásom mekkora részben támasztja alá a személyes identitásomat, önbecsülésemet – ilyenekről megint csak a Spirituszban írok.)
Szóval, ha az ügyfél reakcióiból tudom, hogy jó coach vagyok, akkor előbb-utóbb szükségem lesz arra, hogy az ügyfél úgy reagáljon, hogy én jó coachnak érezhessem magam. Mert innentől nemcsak ő dolgozik az ülésen a saját témáján. Észrevétlenül én is dolgoztatom őt valamire: arra, hogy visszaigazoljon engem. És ehhez még csak nárcisztikus szörnyetegnek sem kell lennem. Elég, ha szeretném jól végezni a munkámat.
Ha a diplomákból, minősítésekből, papírokból tudom, akkor még többet, még magasabb fokozatokat kell szereznem. (Jaj! Mit mond ez arról, hogy az elsők között szereztem meg az új, ICF-es MCS-eket ACC, PCC és MCC szinteken?!?!) És mi van akkor, ha nem sikerül egy vizsgám? Karriert váltok?!
Azt hiszem, minél tapasztaltabb coach vagyok, annál kevésbé kell látszania annak, hogy jól dolgozom. Kezdőként rengeteg minden történik, amit magamnak tulajdoníthatok. Én kérdeztem. Én tükröztem. Én vettem észre. Én csináltam. Érettebben viszont egyre több minden történhet úgy, hogy nehéz megmondani, én mit csináltam. Jelen voltam. Figyeltem. Nem zavartam bele. És ettől egyre kevesebb látványos bizonyítékom marad arra, hogy na, ezt most ÉN csináltam jól.
Szóval, ha nem a jó kérdéseim vagyok, ha nem a markereim vagyok, ha nem az ügyfél felismerése vagyok, ha nem az eredménye vagyok, ha nem az elégedettsége vagyok – akkor ki vagyok én tulajdonképpen?
Most valahol ott tartok, hogy már nem abból akarom tudni, milyen coach vagyok, hogy mit sikerül NEKEM létrehoznom az ügyfélben. Egyre inkább az érdekel, hogyan vagyok vele jelen. Remélem, hogy egyre kevésbé „én csinálom a coachingot”, inkább létrejön közöttünk egy tér, egy kapcsolat, egy „mező”, amelyben az ügyfél dolgozhat, felfedezhet, változhat – vagy akár egy darabig nem változhat. (Mindez persze azzal is együtt járhat, hogy kiderül: attól, hogy az ügyfél fantasztikus eredményre jutott, még nem biztos, hogy én fantasztikus coach voltam.)
És közben érzem, hogy van tovább. Amikor már a jelenlétem minősége sem kell, hogy meghatározza a coach identitásomat. Mert nehogy már úgy oldjam meg ezt a helyzetet, hogy a „jó kérdéseket teszek fel” identitást lecserélem arra, hogy „én bizony nagyon jelen vagyok”! Ugyanaz a cucc, csak elegánsabb gúnyában. A gondolkodás most valahova ide visz: Lehetséges-e úgy kialakítanom a stabil coach-identitásomat, hogy közben egy adott ülésen nem kell folyamatosan bizonygatnom magamnak: jó coach vagyok? Talán akkor tudom igazán békén hagyni az ügyfelet a saját munkájával, amikor már nincs szükségem arra, hogy az ő üléséből tudjam meg, milyen coach vagyok. Kicsit később – szupervízióban, mentor coachingban, a felvételt visszahallgatva – nyugodtan megvizsgálhatom, hogyan dolgoztam. Mert a szakmai önreflexióról egyáltalán nem akarok lemondani. Csak nem biztos, hogy az ügyfelemnek kell hozzá biztosítania a bizonyítékot.
GYAKORLAT
A következő néhány coachingüléseden figyeld meg, mikor jelenik meg benned a vágy, hogy bizonyítékot szerezz arra: jól dolgozol.
Amikor az ügyfél azt mondja: „Ez nagyon jó kérdés”? Amikor megszületik egy nagy felismerés? Amikor elakad? Amikor csendben van? Amikor az ülés végén hálálkodik?
Ne próbáld meg megváltoztatni, amit észreveszel. Csak kérdezd meg magadtól: Mit szeretnék most, hogy az ügyfelem visszaigazoljon rólam? Ha elég bátor vagy, akkor még ezt is: Mit gondolnék magamról coachként, ha ezt most nem kapnám meg tőle?
Jövő héten tovább gyónok: ha már nem azért coacholok, hogy bebizonyítsam, milyen jó coach vagyok, akkor tulajdonképpen miért csinálom?
Ha van szupervizorod, ezt a kérdést egyszer vidd el hozzá: miből akarom tudni, hogy jó coach vagyok? Kíváncsi vagyok, hová juttok vele. (Ha nincs szupervizorod, ám szeretnél valakivel ránézni arra, mi történik benned coachként, természetesen engem is kereshetsz.)
Bizonygatás nélküli szeretettel,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások