Nem minden, ami hajt, hívás
Motivált vagyok vagy félek?
Van, ami üldöz. Azt ígértem, hogy a félelemről fogok írni. És most nincs kedvem azon gondolkodni, mi mindent NEM teszek a félelem miatt. Jobban izgat az, hogy mi minden megcselekvésére vesz rá a félelem.
A félelem is lehet motiváló erő. Félek, hogy egyedül maradok, ezért idő előtt ismerkedni kezdek, és belebonyolódom éretlen vagy egészségtelen kapcsolatokba. Félek, hogy nyomorogni fogok, ezért túlvállalom magam. Félek, hogy lemaradok a kortársaimhoz képest, ezért tökig nyomom a gázt, továbbtanulok, képzem magam, átképzem magam, vállalkozást indítok, minden felkérésre igent mondok. Kívülről nagyon motiváltnak tűnök, sőt, talán még élvezem is. Belül? Talán belül is. Kicsit. Néha.
Azt hiszem, írtam már arról, mi mindent kerestem és keresek a munkáimban, hivatásomban. Arról talán még nem írtam, hogy nagyjából 35-40 éves koromig mennyi mindent csináltam párhuzamosan. Tolmácsoltam, hogy pénzt keressek. Újságot írtam, hogy megéljem intellektuális kíváncsiságomat, fontosnak érezhessem magam. Párhuzamosan két egyetemet végeztem (PTE + Manchesteri), és akkor már óraadóként dolgoztam a Pünkösdi Teológiai Főiskolán – és még néhány más felsőoktatási intézményben is tartottam hébe-korba kurzusokat. Mindezek mögött volt intellektuális és spirituális kíváncsiság, vágy arra, hogy szolgáljak, továbbadjam azt, amit én megértettem, összeraktam. (És büszke voltam magamra, hogy legalább a fordítói munkákat el tudtam engedni! 😊)
Személyiségem valamelyik bugyra élvezte a pörgést, és azt, hogy sok helyen számítanak rám, és én vagyok olyan jani, hogy helyt is tudok állni. Sőt, mivel akkortájt született a lányunk, költöztünk, hiteleink voltak, még azzal is nyugtatgattam magam, hogy a férfi dolga a kemény, izzadságos munka, a családi egzisztencia biztosítása.
Motivált voltam? Igen. Naná. Sőt.
Mégis. Ej, de szerettem volna akkor annyira önreflektív lenni, mint ma! De arra sem időm, sem képességem nem volt. Most, ha visszatekintek, nagyon világosan látom, hogy mennyi félelem munkált bennem azért, hogy ennyi mindent csináljak.
Féltem attól, hogy lemaradok valamiről. Divatosabban: sújtott a FOMO (Fear of Missing Out), pedig akkoriban talán még nem is találták fel. 😊 Mert mi van, ha nemet mondok az angliai ösztöndíjra, és pont ott értek meg valami nagyon fontosat, ami megváltoztatja az életemet?! Mi van, ha nemet mondok az újságírásra, most, amikor végre „befutottam”? Soha többet nem jön ilyen lehetőség újra – okoskodtam csendben.
Mi van, ha nemet mondok a felsőoktatásra? Kellek majd 1-2-3-4-5 év múlva is? És hát mennyi pénzt keresek már tolmácsolással?! Pont az aranytojást tojó tyúkot vágjam le? Ennek semmi értelme.
Ha ma megpróbálom lefordítani, mit mondhattak ezek a félelmek, valahogy így hangzanak: nem szabad nemet mondani, menni kell előre, erősnek kell lenni, ki kell bírni. Mert ha nem csinálom, valami rossz fog történni velem. Nem fognak keresni. Nem leszek fontos. Nem leszek nélkülözhetetlen – ami nekem mind-mind identitástámaszték volt. Féltem attól, hogy elveszítem önmagam egy részét. Féltem attól, hogy kimaradok valami fontosból, és nem „fedeznek fel”, lemaradok arról a valamiről, ami majd végre igazán megváltoztatja az életemet.
Amióta az eszemet tudom (kb. 5 éve…, ja, nem!), azóta mindig egyszerre 4-5 dolgot csináltam. Nemcsak az ADHD miatt, nemcsak olthatatlan kíváncsiságom miatt, hanem az eldugott, nem megdolgozott félelmeim miatt is. Az elmúlt 10 évben ez elkezdett kisimulni, de még nem teljesen sima. Ma már „csak” olyasmikkel foglalkozom, ami így vagy úgy a coachinghoz kapcsolódik (coaching, mentor coaching, coaching szupervízió, coachtréning), tehát legalább nem viszek három párhuzamos, tök eltérő karriert (történész, tolmács, újságíró).
Hazudnék, ha azt mondanám, ma már szemernyi félelem sincs bennem. Igen, van olyan munka, amit nem kizárólag azért vállalok el, mert olyan iszonyatosan akarom, olyan sokat tudok belőle tanulni, vagy direkt isteni hívásként érzékelem. Coach vagyok, coacholok, és néha eszembe jut, hogy a következő hónapban is jönnek a sárga csekkek. Vállalkozó is vagyok, és ahhoz, hogy jusson időm kikapcsolódni, gondoskodnom kell a nyaralásról is. De hogy a gondoskodás és az előre látás mezsgyéjén mekkora szerep jut a félelemnek, na, azt nem mindig tudom megmondani.
(És ezt a fejezetet most nem nyitom ki, talán majd egyszer máskor: a félelmeim között ott volt az is, hogy ki leszek én, ha lelassulok? Kivel fogok találkozni magamban, ha időt fordítok arra, elbeszélgessek vele? Féltem attól is, hogy mit, kit látok meg, ha jut időm és energiám magamba nézni.)
A félelem tehát nemcsak megakadályoz abban, amit szeretnék. Néha egész életstratégiákat épít nekem. Vagyis úgy akadályoz meg abban, amit igazán szeretnék, hogy közben rávesz: túltoljak valami mást, amit szintén szeretek. Csak éppen nem ugyanabból a mély vágyból teszem. Vagy ahogyan menedzsment guruk tanítják: néha a jó a legjobb legnagyobb ellensége. És ez benne a trükkös. Mert ezek az életstratégiák kívülről nézve akár kifejezetten sikeresek is lehetnek.
Diplomákat szereztem. Karriert építettem. Jól kerestem. Szükség volt rám. Olyan dolgokat csináltam, amelyeket ráadásul szerettem is. A félelem nem egy sötét sarokban kuporgó embert csinált belőlem. Kívülről nézve inkább sikereset.
Érted? A félelem néha nem visszatart, éppen ellenkezőleg, előre hajt. Akár nagyon messzire. Csak nem biztos, hogy oda, ahová menni szeretnék.
(Coaching zárójel: amíg nem kapcsolódom igazán magamhoz, lehet, hogy még azt sem veszem észre, mi mindent csinálok félelemből. Ezért is érdekel coachként annyira, hogy mi történik valójában az emberben – mit érez, gondol, érzékel –, mielőtt rögtön elkezdenénk megoldani az életét.)
„Féltem, (…) ezért elrejtőztem” (1 Móz. 3:10 Káldi-Neovulgata)
A Biblia első kimondott félelme rögtön egy igével jár együtt: elrejtőztem. Azt hiszem, ezért érdekel most kevésbé az, hogy mitől félek, és jobban az, hogy mit csinálok azért, mert félek. Ádám elrejtőzött. Én lehet, hogy éppen ellenkezőleg: előrerohanok. Dolgozom, tanulok, bizonyítok, gondoskodom, nélkülözhetetlenné teszem magam.
A mozgás iránya talán más, de a kérdés ugyanaz: mit „csináltat” velem a félelmem?
(Csak zárójelben: néhány verssel korábban mintha már valami hasonló működne. A kígyó arra irányítja Ádám és Éva figyelmét, ami még nem az övék: tudásra, „többre”, arra, hogy olyanok lehetnek, mint Isten. Vajon nincs ebben valami ősi FOMO is?)
Én nem tudom, hogy az eredeti, Éden-kerti fa hova szórta a magvait, és hány új fa lett belőle. Úgy sejtem, mára kisebb erdő lett belőle, és sokféle gyümölcsért nyúlunk félelemből. Sokszor tudatlanul. Elvégre a saját félelmeim ritkán küldenek egy WhatsApp-üzenetet, hogy „Szia, én vagyok a félelmed, és most átveszem az irányítást.”
Sokkal kulturáltabban dolgoznak.
Például:
Félek, hogy nem vagyok elég jó → állandóan, kényszeresen továbbképzem magam.
Félek, hogy nem kellek → nélkülözhetetlenné teszem magam, de közben lemondok magamról.
Félek, hogy elutasítanak → túlalkalmazkodom, feladom magamat.
Félek a bizonytalanságtól → mindent előre megtervezek, s közben lemaradok az itt és mostról.
És itt kezd igazán bonyolulttá válni. Mert a továbbképzés jó. A gondoskodás jó. A tervezés jó. Az alkalmazkodás is lehet jó. A kérdés nem feltétlenül az, hogy jó-e, amit csinálok. Hanem hogy szabad vagyok-e benne?
Ha már nem félnék attól, amitől félek, ugyanezt választanám?
Gyakorlat
Válassz ki egy dolgot, amit mostanában nagyon sokat csinálsz, halogatsz vagy kerülgetsz.
Fejezd be négyszer ugyanazt a mondatot:
Azért csinálom / nem csinálom ezt, mert félek attól, hogy…
Ne elégedj meg az első válasszal.
Azután kérdezd meg:
Ha ez a félelem holnap reggelre eltűnne, mit csinálnék másképp?
És végül a fontosabb kérdés:
Amit most teszek, akkor is azt választanám?
Ha igen, lehet, hogy a félelem ott van, de nem ő vezet.
Ha nem, akkor talán találtál valamit, amit nem kell rögtön megoldani. Először csak érdemes egy kicsit közelebbről megnézni.
Jövő héten arról gondolkodom tovább, milyen szégyen húzódhat meg a félelmeink mögött.
Itt most elvileg jönne a CTA. A ChatGPT biztosan tudna írni egyet. 🙂 Nekem most nincs kedvem hozzá. Nem akarom az identitásomat azzal támasztgatni, hányan válaszoltatok, reagáltatok, és nem űz a félelem oda, hogy valamit eladjak Nektek, vagy igazoljam magam.
A Biblia egyik legszebb állítása: A teljes szeretet kiűzi a félelmet (1Jn 4:18 RÚF). Ezt a szeretetet kívánom Nektek,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások