Mit keresek abban, amit csinálok?
Azt hiszem, nem attól lesz tiszta a hivatásom, hogy semmit sem kapok belőle. Sokkal inkább attól, hogy egyre jobban látom, mit adok, mit kapok, és mit próbálok észrevétlenül megszerezni általa.
Múlt héten kezdtem el újra dolgozni. Mármint coachként. Volt egy nagyobb nyári leállásom, amikor „csak” ilyen leveleket írtam, olvastam, képeztem magam, készültem a kurzusaimra és meghallgattam néhány tucat coachingfelvételt. Kedden délelőtt mentorcoacholtam, délután pedig coacholtam.
Néhány hete okosgyűrűt hordok, amely rendszeresen oltogat: aludjak többet, este már ne egyek, időnként még azt is közli, hogy sportoljak kevesebbet. Kedden délután négykor azonban ezt üzente:
„Soha nem voltál ilyen kipihent. Bármit is csinálsz, csinálj belőle többet!”
Az történt ugyanis, hogy coacholtam. Az egyik ügyféllel pedig 20 perc után konkrétan azt éreztem: mindaz a sok nehézség, fájdalom, gyász, félreértés, elhanyagolás és visszaélés, amin átmentem valamiképpen értelmet nyert abban a pillanatban, s valahogy hozzájárult ahhoz, hogy most így tudok jelen lenni valaki mellett.
Nagyon világosan megéreztem valamit: én erre születtem. Nem tudnám nem csinálni. Coachként óvatos vagyok a „gyógyítás” szóval. Nem vagyok terapeuta, és nem gondolom, hogy én gyógyítom az ügyfeleimet. Mégis van ebben a munkában számomra valami mélységesen helyreállító. Na jó, most elég bátor vagyok kimondani: van bennem valami a gyógyítóból.
Évtizedeken át kerestem magamat, és az utamat. Többek között voltam tolmács, fordító, idegenvezető, újságíró, szerkesztő, főiskolai oktató. Szerettem ezeket csinálni, ám sokáig nem vettem észre, hogy nemcsak maga a munka mozgatott, hanem az is, amit általa gondolhattam magamról. Szégyellem, de amikor eljöttem a HVG-től, és a Pünkösdi Teológiai Főiskolán kezdtem oktatni, a bemutatkozásaimkor még vagy 8-10 hónapon át kényszeresen felemlítettem, hogy egyébként korábban a HVG-nél dolgoztam. Mert az mégiscsak ismertebb és elismertebb, mint a PTF. Mintha szükségem lett volna rá, hogy kölcsönvegyek valamit a HVG identitásából ahhoz, hogy én magam is értékesebbnek érezhessem magam.
Nemcsak munkát választottam. Identitást is kölcsönöztem abból, amit csináltam. Fontosnak érezhettem magam. Okosnak érezhettem magam. Néha kicsit nélkülözhetetlennek is.
Karrieremet meghatározta a félelmem is. Nem mertem váltani, kilépni, olyasmibe fogni, ami egyébként vonzott. A szorongásom is mozgatott – leginkább úgy, hogy visszatartott: tudok-e én úgy írni, beszélni, coacholni, tanítani, hogy az érdekes, inspiráló, gyógyító, szakmai legyen?
És nem tudtam. De megtanultam.
Azt hiszem, hogy arra a kérdésre, mi mozgat engem, nem lehet egyetlen tiszta választ adni. Szerintem nem is az a legfontosabb, hogy egy motiváció „eredetileg” az enyém-e. Hanem hogy felismerem-e magamban, és vállalom-e a felelősséget azért, amerre visz.
Szóval, még őszintébben? Egyszerre sok minden motivál. Most ott tartok, hogy a legerősebb ezek között az önazonosság iránti vágy, a helyreállításban való részvétel vágya, valamint az isteni és a szakmai hivatástudat. Időnként változó sorrendben. Választott hivatásomban demotivál, hogy időnként jogosan is kritizálják a coachingot, a coachokat, s ennek árnyéka méltatlanul rám is vetül. Demotivál a félelem is. Egyszerre érzek hívást az egyház és a szakmai közösség tanítására, talán gyógyítására is. Csakhogy időnként éppen ez a kettős elköteleződés tesz gyanússá mindkét közegben: egyeseknek túl keresztény vagyok, másoknak nem eléggé az.
Mindezek ott munkálnak bennem, és időnként hiába kérdezem magamtól, hogy „mi mozgat engem”, olyan féreglyukakba jutok, amiknek sosincs vége, és csak nagyon ritkán kapok tiszta válaszokat. Talán ezért is érintett meg annyira Jézus kérdése.
Mit kerestek? (Jn 1:38 RÚF)
Jézus első szavai között János evangéliumában ez a kérdés hangzik el a két tanítványhoz. Nem azt kérdezi tőlük, hogy mit hisztek?, mit akartok tenni?, hanem: Mit kerestek?
Úgy gondolom, ez nem véletlen. Jézus itt nem áll meg annál, hogy merre megyek, hanem a kérdés mögé kérdez: mit keresek azzal, hogy arra megyek? A tanítványok erre azt kérdezik tőle, hol „marad” – a görög menō nem egyszerűen lakóhelyre utal, inkább arra, hol marad, hol időzik. Jézus nem magyarázza el. Megmutatja. Lehetséges, hogy néhány motivációnkat nem önmagunk hosszas vizsgálgatásával fedezzük fel, hanem csak menet közben?
Önboncolgatásom során arra kellett rájönnöm, hogy – részben a múltam miatt – sok munkámban azt kerestem, hogy okosnak, fontosnak, humorosnak, befutottnak, szerethetőnek vagy nélkülözhetetlennek érezhessem magam. Néha még most is keresem ezek fórumait, és munkámban talán még mindig keresem a saját gyógyulásomat, és annak az érzését, hogy valamiképpen részese lehetek mások gyógyulásának.
Biztos, hogy mindennek köze van ahhoz, ami velem történt. Most ott tartok, hogy ezzel ki tudok egyezni. Régebben talán gyanakodtam volna erre. Nem önzés-e, ha mások helyreállásában a saját gyógyulásomat is keresem? Ma már kevésbé zavar. Talán nem attól lesz tiszta egy hivatás, hogy semmit sem kapok belőle. Hanem attól, hogy egyre jobban látom, mit adok, mit kapok, és mit próbálok észrevétlenül megszerezni általa.
Merthogy a motivációim egy részét kaptam. Más részek a sebeimből és a megküzdési mechanizmusaimból nőttek ki. Néhányat felfedeztem, másokat választottam. És úgy tűnik, attól válnak igazán az enyémmé, hogy felismerem őket, és felelősséget vállalok azért, hogy mit kezdek velük.
Nincs királyi út. Jézus legalábbis nem töltetett ki velük egy motivációs tesztet, hogy aztán e-mailben kiküldje a személyre szabott eredményt. Azt mondta: „Jöjjetek, és meglátjátok.” Van, amit csak menet közben tudunk meg magunkról.
Én sem tudtam volna húszévesen, hogy gyógyító vagyok. Ehhez kellett másfél évtized coaching, sok ezer óra beszélgetés, tanulás, tévedés, saját fájdalom és saját gyógyulás. És még most sem tudom mindig, hogy mi mozgat. És a levelem végére mintha én magam is odajutnék, hogy mindent egybe vetve nem is az a legfontosabb, hogy mindig tudjam, hanem hogy legyen bátorságom újra és újra megkérdezni: Mi az bennem, ami éppen arra visz?
Gyakorlat
Gondolj valamire, amit ezen a héten amúgy mindenképpen meg fogsz csinálni. Lehet munka, találkozás, szolgálat, sport, egy beszélgetés – bármi, ami valamiért fontos neked.
Mielőtt belekezdenél, kérdezd meg magadtól: Mit keresek ebben?
Ne elégedj meg az első, szép válasszal. Ha azt mondod: „segíteni szeretnék”, kérdezz tovább: És mit keresek abban, hogy segítek? Ha azt mondod: „szeretem csinálni”: Mit ad nekem, hogy ezt csinálhatom?
Aztán csináld. A végén kérdezd meg újra: Mit kerestem ebben? Mit kaptam? És mit próbáltam észrevétlenül megszerezni?
Lehet, hogy valamit csak menet közben tudsz meg magadról.
A levél írása közben eszembe jutott a PTF Coaching Podcast egyik beszélgetése Generál Péterrel. A sorozatban talán ebben a beszélgetésben kerültem a legközelebb ahhoz, amit én magam keresek az emberi találkozásokban.
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mi mindenre tud rávenni a félelem – és mi mindenről tud lebeszélni?
Gyógyító szeretettel,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások