ARS SOPHIAE – Coaching: a bölcsesség művészete – I. /12.

Vakfolt a négyzeten

Van egy visszatérő problémám a vakfoltjaimmal. Nem látom őket.

Nagyon szeretem a sikeres coachingfolyamatokat. Szeretem, amikor hálás nekem az ügyfél. Kegyetlenül rossz matekos voltam, de ezt a saját bőrömön megtanultam: lehet jó eredményt kapni úgy is, ha két hibát vétettem a számítás közben. Mi köze ennek a coachinghoz? Hát az, hogy kaphatunk hálás ügyfelet és látszólag eredményes folyamatot úgy is, ha két „hibát” vétünk a coachingban. És itt most két, egymást megerősítő vakfoltról beszélek: ügyféléről, és – igen – a coachéról is.

A vakfolt per definitionem olyasmi, amit nem látok magamról, sőt, azt sem tudom, hogy nem látom. És mi történik, ha az ügyfelemnek is van egy, amelyik pontosan illeszkedik az enyémhez? Na, ezt nevezem vakfoltnak a négyzeten.

A coach vakfoltja különösen kényelmetlen. Mert éppen az a szakmai eszközünk, amelyre a leginkább támaszkodunk – a saját észlelésünk –, nem feltétlenül jelzi, amikor tévedünk. Az ügyfélnél ez bocsánatos bűn, nálunk? Persze, nálunk is.

Menjünk sorba! A vakfolt azért is érthető, mert egyszerűen lehetetlen mindent észlelni. Attól függően, ki milyen coachiskolában tanult, eszmélődött, eleinte a képzésén tanult szempontokra figyel, legyenek azok kogníciók, jelentések, képek, érzések, testi érzetek, és így tovább. Ezeket észleli – általában egy spektrumot lát a „szemüvege”. Tapasztalatokat gyűjt, egyre magabiztosabb lesz, és aztán megnyílik még egy-két-három-négy spektrum.

Nem tudjuk azonban állandóan befogni a szivárvány összes színét. Szükségképpen szelektálunk. Mert miközben figyelem az ügyfelemet, észlelem a szavait, a hangját, a hallgatását, a saját testemben megjelenő érzéseket, valami más is történik. Az élettörténetem, a meggyőződéseim, a félelmeim, az ügyféllel való kapcsolatom és a kedvenc szakmai eszközeim csendben alakítják, mit tartok fontosnak abból, ami előttem zajlik.

Sőt, néha éppen az erősségeink hozzák létre a vakfoltjainkat! Aki például nagyon jól hallja a kimondatlan érzéseket, lehet, nem veszi észre, hogy az ügyfél most már egy konkrét döntést szeretne meghozni. Aki kiválóan dolgozik a célokkal, könnyen elsiklik a gyász, a nehéz érzések fölött. Amit nem tartok fontosnak, azt néha észre sem veszem.

Vakfoltjaink többnyire a kapcsolatainkban válnak láthatóvá. Például az ügyfél reakciójában. Egy szupervíziós kérdésben. Egy felvétel visszahallgatásakor. Vagy abban a különös pillanatban, amikor egy kolléga egészen mást hall ugyanabban a mondatban, mint én.

Sajnos, a vakfoltomat nem tudom pusztán azzal megszüntetni, hogy még figyelmesebben nézek ugyanabból a pozícióból. Másik nézőpontra van szükségem. Néha másik emberre. Mert addig talán nem fogom tudni felismerni, hogy belső csapatom melyik tagja jut időnként indokolatlanul gyakran szóhoz, és melyik marad néma (vö. 10. hírlevél).

Elég bonyolult már? Jó, akkor csavarok rajta még egyet! Nemcsak nekem vannak vakfoltjaim, hanem az ügyfelemnek is. A szupervizoromnak is. És annak a szakmai közösségnek is, amelyben egymást segítjük. Igen, még a szent ICF-nek és a legalább annyira szent EMCC-nek is.

És itt jön a vakfolt a négyzeten: mi történik akkor, amikor két ember vakfoltja találkozik, és kölcsönösen megerősítik egymást abban, amit egyikük sem lát? (Ez most NEM a Spiritusz, de ha az lenne, azt mondanám: „Vak vezet világtalant”.) Igen, talán az a legkínosabb, amikor az ügyfelem vakfoltja pontosan illeszkedik az enyémhez. Olyankor kifejezetten kellemes, kölcsönösen megerősítő coachingülést tarthatunk. Közben meg könnyen lehet, hogy mindketten elkerültük azt, amiért találkoztunk.

Például amikor a coach szeret megmenteni, az ügyfél pedig szereti, ha megmentik. A coach fantasztikus empátiával elhordozza ügyfele nehéz érzéseit, mindent megért, mindent validál, és gyengéden útba igazítja a bizonytalankodó ügyfelet. Az ügyfél roppant hálás: coacha megmentette a nehéz érzésektől, nem kellett szembenéznie a saját felelősségével, és nem kellett új konfliktuskezelési és/vagy életstratégiákat kiizzadnia. És határt húzni sem tanult meg.

Az ügyfél nagyon hálás lesz. Felmagasztalja a coachot, elmondja, hogy pont erre volt szüksége, és fantasztikus, mennyire jól coacholták. A coach büszke lesz magára. Mindent jól csinált, működött az intuíciója, működött a kémia is, jó, lehet, hogy nyomokban más is történt az ülésen, nemcsak coaching, de hát ennek így kellett történnie, mert misztikus kapcsolatba lépett ügyfelével. Feldobott lesz, hiszen „erősségeit” használta, és segített egy szenvedő embertársán.

Szóval, mindketten elégedetten távoznak. Arra azért nem vennék mérget, hogy biztosan coaching történt. Vagyis – a fogalmaim szerinti – jó coaching.

Van rosszabb is? Igen! (Ebben mindig számíthatsz rám!) Mert a végső kérdés mégsem az lesz, hogyan válhatok vakfoltmentes coachcsá. (Igyál Cillit Bang Coach Special Editiont! Vakfoltmentes tisztítóerő!) Sokkal inkább az, hogyan tudok olyan kapcsolatokat és munkamódot kialakítani, amelyekben a vakfoltjaimnak is van esélyük láthatóvá válni. Hogy legalább tudjak róluk.

Mondjak egyet magamról? Jó, akkor dicsekszem: hihetetlenül érzékeny vagyok a hatalmi viszonyok megbillenéseire. Minden kontextusban. Munkahelyen. Családban. Barátságban. Coachingban. Szupervízióban. Az esetek legnagyobb részében ez elképesztően fontos szempont, rengeteg minden múlik azon, hogy észrevegyem, mikor kezd a hatalmi különbség a másik fél autonómiájának rovására működni, mikor jelenik meg olyan dinamika, amelyben a másik fél mozgástere beszűkül, döntési szabadsága sérül, és lassan a sarokba szorul.

Igen ám, de ha egy coachingban úgy érzékelem, hogy megbillent a hatalmi egyensúly, elképzelhető, hogy explicit dominanciaigényként keretezem a másik nyomulását, holott lehet, hogy éppen minden rendelkezésére álló eszközt kétségbeesetten mozgósít, hogy védje egy sérülékeny részét, és most éppen „csak” csapkod. És lehet mind a kettő igaz. Én azonban hajlamos lehetek az első forgatókönyvre reagálni, és csak később integrálni a második lehetőségre adható adekvát választ. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy túl hamar kezdek a határokkal dolgozni, miközben az ügyfélnek előbb arra lenne szüksége, hogy megértse, mit próbál ilyen kétségbeesetten megvédeni.

Ne érts félre! A szupervízió nem azért fontos, mert a szupervizor mindent jobban lát! Talán a fentiekből egyértelműen látszik: a szupervízió azért klassz, mert ketten jó eséllyel nem ugyanott leszünk vakok.

Na, és akkor még nem is szóltam arról, mihez lehet kezdeni a coachingban azzal, ha az ügyfél vakfoltjába tenyereltünk, és őszintén mondja azt a kérdésünkre, hogy „nem tudom”. Tudod, mit, erre inkább a 18. hírlevélben fogok válaszolni! Ha elfelejteném, nem kiszúrásból teszem. Tudod, lehet, hogy vakfolt…

Gyakorlat

Gondolj egy coachingodra, amelyben az ügyfeled és te is nagyon elégedettek voltatok.

Nem kell megkérdőjelezned a sikert. De azért kérdezd meg magadtól: mi volt az, amiben olyan szépen egyetértettetek? És lehetett-e valami, amit éppen ezért egyikőtök sem vett észre?

Ha találsz ilyet, gratulálok! Máris eggyel kevesebb vakfoltod van. (Vagy eggyel több, amiről már tudsz.)

Jövő héten arról gondolkodom tovább, mitől lesz hiteles a coaching és a coach.

Több spektrumon is észlelhető szeretettel,

Norbi

A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.