
Játék határok nélkül
Ifjú keresztényként botlottam bele a Boundaries (Határok) című könyvbe, ami bő 30 évvel ezelőtt nagyon forró téma lett az ismeretségi körömben. Részben a felkapottsága miatt távol tartottam magam tőle. Nagyon bánom.
A népszerűsége mellett volt egy másik okom is a távolságtartásra. A szabadságigényem és a feltétel nélküli szeretetről alkotott, meglehetősen hősies elképzeléseim nehezen fértek össze a határhúzás gondolatával. Határokat szabni? Éppen azoknak, akiket szeretek?
Merthogy mindennek van határa, ebben a földi életben semmi sem korlátlan, semmi sem határtalan. Életünk, energiánk, toleranciánk, befogadóképességünk, napjaink – mind-mind végesek, „korlátoltak”. Különösen erősen érinthet ez meg sokunkat ma, november 2-án, amikor a katolikus egyház – 998 óta, Odiló clunyi apát kezdeményezésére – megemlékezik az elhunytakról. Ez ma már a keresztény hagyományon kívül is meglehetősen elterjedt.
Ha erre gondolok, már elfog a szomorúság és a gyász érzése. Mélyen belül ugyanis szeretném, ha nem lennének korlátaim. Ha határok és felelősség nélkül élhetném meg az életet. Most talán néhány pszichológus származású olvasóm a szívéhez kap, és a preverbális kor szimbiotikus kapcsolati sérüléseként diagnosztizálja a leírtakat, és nem biztos, hogy téved. Merthogy szívesen mosódnék össze minden érdekessel, szerethetővel, izgalmassal.
De nem lehet. Büntetlenül legalábbis. Mondok érdekesebbet: egyáltalán nem biztos, hogy a határaink akadályoznak meg minket abban, hogy szabadok legyünk. Persze-persze, nem mindegy ki húzta meg számunkra azokat a határokat, egyetértettünk-e vele, netán belső kritikusunk tartja a kezében a gyeplőt, és ő még nálunk is szorosabbra húzza ezeket.
Node, sokunk számára talán már azt nehéz elfogadni, hogy egyáltalán vannak határok. Ha ezt megugorjuk, és megbékélünk azzal, hogy ebben az életben minden elmúlik (rocktörténeti edukációs kitekintés), akkor talán az első lépést már megtettük a helyes irányba.
Éppen ezért a legfontosabb kérdés annak a megkülönböztetése lesz (már megint ez a megkülönböztetés!), hogy amin dörömbölünk, az fal vagy ajtó? A határ, amin nagyon át akarok nyargalni, vajon érdemes a feszegetésre? Vagy lázadásom ellene nem szabadságharc, hanem valamilyen valóságnak a tagadása?
Sajnos, rossz hírem van önmagam számára: a határ a létezés fontos feltétele. A folyó meder nélkül kiöntött víz. Tudom én ezt, csak nem tetszik! Nem vak ez a (vízi)ló, csak bátor! Ez szép metafora, de meglehetősen elcsépelt, közhelyes. (A cím is erre utal: szabályok nélkül élvezhetetlen és játszhatatlan a legtöbb játék, kivéve talán Karinthy kverenteszét az elmegyógyintézetben)
Érdekesebb a rám vonatkozó személyes kérdés: vajon miért élem meg olyan gyakran veszteségként azt, ami egyáltalán lehetővé teszi az életemet? Miért fáj az, hogy az időm véges, a testem nem képes mindenre, a kapcsolataimban nem rendelkezhetem a másikkal, és egyébként sem élhetek meg minden lehetséges életet? Nem lehetek egyszerre a PTF docense, a HVG újságírója, idegenvezető, konferenciatolmács, borszakíró-főszerkesztő, a fundamentalizmus történész kutatója és egyébként új gyülekezeti modelleken töprengő gyakorlati teológus. Ja, és PCM tréner, coach, mentor coach, coach szupervizor. Tanszékvezető.
Volt idő, hogy megpróbáltam. És frusztrált, hogy nem ment. Mert nem csupán munkákról, tevékenységekről kellett lemondanom, hanem izgalmas életutakról, kalandokról, és igen, identitásokról is. Mintha hátat kellett volna fordítanom néhány Norbinak, aki lehettem volna, de nem lettem.
Fájdalmas volt újradefiniálni a szabadságot. Hogy talán a szabadság mégsem azt jelenti, hogy minden lehetőségem nyitva marad, hanem hogy képes vagyok választani közöttük – és elengedni a többit. És még frusztrálóbb, hogy néha elfelejtem, és aztán újra- meg újra meg kell tanulnom. Vagy legalábbis emlékeztetnem magamat rá. (Megvan? Sikerült leszoknod végre a dohányzásról? Igen, már 23-szor is! És most kivonom acélos negatív potenciámat, és nem fogok rém klisés Piramis nótákat belinkelni.)
Nem bírtam ki, még egy szálat szeretnék itten elvarrni. Miért van az, hogy időnként úgy élünk, mintha nem lennének korlátaink? Mintha elég lenne néhány óra alvás, pár perc pihenés, minimális kikapcsolódás két fontos találkozó között, heti negyedóra mindfulness vagy akármi. Sőt, kitaláltuk már a mennyiségi kapcsolati idő helyett a minőségi időt, aminek a segítségével még többet lefaraghatunk feleslegesnek ítélt emberi kapcsolatainkból. Mintha mindenhatók lennénk. Szóval, miért is akarjuk egyenlővé tenni magunkat Istennel?
Talán éppen ezért: nem is annyira a határaink fájnak, hanem az, hogy a határaink miatt nem tudjuk azokat az életeket megélni, amiket megélhetnénk. Ez engem mélyen elszomorít. Megfosztottságot érzek, FOMO-t és hasonlókat. (Párterápiás kitérő: nem kifejezetten keresztény könyv, sőt, de tulajdonképpen erről is ír a párkapcsolati dinamikákat vizsgáló belga pszichológus Esther Perel Affér című könyvében: egy kapcsolatban néha nem is annyira egy másik embert keresünk, hanem azt az önmagunkat, akivé mellette válhatnánk.)
A határaink tehát érintik a legmélyebb egzisztenciális kérdéseinket, végső soron pedig az identitásunkat is. Kik vagyunk azzal együtt, amit megteszünk, amit megtehetnénk, de nem teszünk meg, akikké már nem leszünk ebben az életben?
Kapcsolati határaim
Ritkán gondolok úgy a határaimra, mint találkozási pontokra. Pedig, gondolj csak bele, van ebben valami. Ahol a másik ember szabadsága találkozik az enyémmel, ha jól csináljuk, nem csupán korlát lesz, hanem az igazi, valódi kapcsolat potenciális bölcsője: ha a másik mindenben az én akaratomhoz igazodik, csak saját akaratom visszhangjával találkoztam, nem vele. (Igen, összemosódhatok vele, és ez ideig-óráig kezeli a preverbális szimbiotikus kapcsolati sérüléseimet, de nem fogja meggyógyítani – hidd el, ki van próbálva, nem müxik!)
Szóval, adódik a nyuvasztó kérdés: amikor határtalan szeretetre vágyom, akkor valóban szeretni akarok, vagy „csak” azt szeretném, hogy a másik szeretete, elfogadása ne szabjon határt nekem? Jó, ezt magadnak is megválaszolhatod.n. Tetszett neki, de ezt írta nekem: „Amikor az ügyfeleidben olyan könnyen meg tudsz bízni, önmagadban viszont sokkal nehezebben, szerinted mi az, amit az ügyfeleidben meglátsz, magadban viszont nem?” Basszus, még egy szupervíziós téma!
Már megint Jézus
No, húzzam csak elő gyakorlati teológus énemet: nem érdekes, hogy Krisztus odahagyva a Menny határtalanságát, korlátos, behatárolt emberré is lesz? Testi, idő-, energia- és helybeli korlátokat vállal – meg teljes sebezhetőséget. (A Filippi levél 2:7 szerint megüresítette magát és szolgai formát vett fel.)
Hagyom, hogy ülepedjen. Mielőtt tovább olvasol, mi szólal meg benned? Hova invitál a fenti kérdés és állítás?
Még az előző évezred végén több folyóméternyi könyvben érveltek teológusok, lelkipásztorok és műkedvelő írásmagyarázók Jézus istensége mellett. Helyesen. Mégis, összehasonlítva, arányait tekintve sokkal kevesebb munka született arról, hogy Krisztus ember. Is. És ez legalább olyan fontos, mint az érem másik oldala.
A megtestesülés radikális állítása ugyanis éppen az, hogy a végesség nem feltétlenül a szeretet ellentéte. Mondok jobbat, ok? Itt most Ritoók Zsigmond professzor egy gyönyörű állítását idézem fel, amit még hvg-s identitásomban, bő húsz évvel ezelőtt mondott nekem, és én azt éveken át szorgalmasan oktattam is egyháztörténeti kurzusaimon. Jöhet? A görög istenek mindenben különbek az embereknél: erősebbek, hatalmasabbak, ravaszabbak, okosabbak, sziklákat morzsolnak, alakot váltanak – és így tovább. Egyetlen dologban maradnak alul az emberekhez képest: halhatatlan lényekként nem tudják az életüket adni a barátaikért, erre ugyanis csak az ember képes.
És eljött Jézus, és újragombolta az addigi istenhiteket. Akkor ezzel mit is mondok? Azt mondom, sőt, állítom, részben saját sérelmemre, hogy a szeretet sokszor éppen abban válik valóságossá, hogy vállalom a határokat. Tovább feszítve a húrt, ma már azt is el tudom képzelni, hogy nem a határtalanság az emberi szabadság legmagasabb formája, hanem az önként vállalt kötöttség.
Most alá fogom húzni az egyik szót: önként vállalt kötöttség. Ami nagyon nem egyenlő a kikényszerített kötöttséggel, illetve a gerinc nélküli alárendelődéssel. Mert nem minden határ jó, és nem minden határ elfogadása erény. Mégis. Vajon melyek azok a határok az életemben, amelyeket nem elszenvednem kellene, hanem szabadon választanom?
Gyakorlat
Keress magadnak tíz percet. (Tudom, már ez is határhúzási gyakorlat!)
Képzelj el három olyan életet, amelyet élhettél volna, de végül nem azt választottad. Három embert, aki lehettél volna, de nem lettél. Lehet köztük egy hivatás, egy másik lakóhely, egy életforma, egy „Hufnágel Pisti”, egy meg nem valósult álom. Olyasmi is, amire ma már alig gondolsz.
Aztán válassz ki egyet közülük, és időzz el egy kicsit a következő kérdéseknél:
Mi vonzott ebben az életben? Mi az, amit szerettem volna átélni, megtapasztalni, megvalósítani?
Mi fáj abban, hogy nem ezt az életet élem? Mit veszítettem el azzal, hogy másfelé indultam?
És végül:
Van-e valami ebből a meg nem élt életből, amit mégis magammal hozhatok a mostaniba?
Talán nem lehetek már az, aki akkor lehettem volna. De nem biztos, hogy mindent elveszítettem belőle. Ha van kedved, még egy kérdéssel zárd a gyakorlatot: Melyik határt tudnám ma szabadon vállalni azért, hogy teljesebben jelen lehessek abban az életben, amelyet valóban élek?
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mit jelent valóban empatikusnak lenni – másokkal és önmagunkkal. Összemosódás ÉS túlzó határok nélkül.
Határtalan szeretettel,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások