15 1

A coach is gyógyít. Helló, mielőtt leiratkozol a hírlevélről, pontosítok. De előbb még egy sztori. Maradj velem még egy kicsit!

Jó pár éve történt, hogy egy MCC kollégával beszélgettem, aki legnagyobb megdöbbenésemre gyógyítóként definiálta magát. Hogy mi?! (Ez egy belső kör számára lement afféle podcastként, szóval, van bizonyítékom is rá!) Hogy merészeli gyógyítónak hívni magát? De ez csak műbalhé volt a részemről, mert mélyen rezonált bennem valami abból, amit mondott. Annyira, hogy titokban én is azonosultam a gyógyító identitással.

Holott, ha az ICF inkvizítorai nagyon sarokba szorítanának, letagadnám. Mert bár a coaching során nem gyógyító vagyok, ami a legvonzóbb a számomra ebben az önismereti-fejlesztési munkában az, hogy gyógyulás történik. Nem azért, mert gyógyítok, normatívan megmondom, mi kóser, mi nem kóser, és mit higgyen, gondoljon az ügyfél azért, hogy jobban is érezze magát, hanem mert beinvitálom egy olyan térbe, ahol remélhetőleg képes a pucér önmagával találkozni.

És az önmagunkkal való találkozásnak gyógyító ereje lehet. Azért, mert a mezítelenségben nemcsak a nehéz érzéseinkkel, kimondatlan és meg nem élt félelmeinkkel találkozunk, hanem a szépségünkkel, levetkőzött imposztor szindrómánk mögötti erősségeinkkel, sőt, az erőnkkel is.

Erős kezdés, ugye? No, akkor hátrébb lépek eggyel.

Számomra coaching és terápia között a határ (vö. e heti Spiritusz) nemcsak azt jelöli ki, meddig mehetek el, hanem azt is, hogy milyen felelősséggel vagyok jelen a másik ember életében.

Azt hiszem, legalább három fontos határ van a coachingban.

  1. Vannak objektív határok a coachingban. Nem fogom feloldani az ügyfél traumáit. Nem fogom direktben feloldani az érzelmi blokkokat. Nem fogom a belső gyereket direktben gyógyítani.
  2. Vannak szubjektív határok a coachingban. Minél érettebb a coach, annál jobban képes ezeket tudatosítani. Amennyiben pedig tudatosítja, hogy neki mi fér bele, nem szakmai álcák mögé bújik például azzal, hogy „jaj, nem megyünk a múltba, az már nem coaching!”.
  3. Vannak szerződéses határok is a coachingban. Mire szerződtünk? Kik vagyunk mi egymásnak, és mire adtunk egymásnak engedélyt, mandátumot?

És akkor nézzünk néhány makacs tévhitet, amelyek miatt ezeket a határokat gyakran rossz helyen húzzuk meg.

  1. Jaj, nem megyünk a múltba, mert az már nem coaching! Dehogynem! Aki előttem ül, emberi lény, itt a jelenben mindaz, aki volt. Nemcsak az, aki lesz, vagy lenni szeretne. Az is, de ez is.
  2. Nem igaz, hogy nem kérdezünk direktben érzésekre. Dehogynem! Nagyon is.
  3. Nem igaz, hogy a coaching határait kizárólag objektív szakmai szabályok határozzák meg!
  4. Nem igaz, hogy coach és terapeuta között a legnagyobb különbség az eszközhasználatban van!
  5. Nem igaz, hogy a terapeuta és a coach mindig mást hall meg abból, amit az ügyfél mond!

Mondok egy példát! Képzelj el egy ügyfelet, aki a beszélgetés közepén egyszer csak azt mondja: „Azt hiszem, soha nem voltam igazán elég jó az apámnak.” Most képzelj el két szakembert, akik ezt hallják. Az egyik coach, a másik pszichoterapeuta.

A coach talán ezt kérdezi: „És hogyan hat ez arra, ahogyan ma a vezetői szerepedben jelen vagy?” A terapeuta meg mondjuk ezt: „Milyen érzés volt ez neked? Vagy: milyen érzés most ezt kimondani?” Vagy éppen fordítva. Szóval, miért is gondoljuk, hogy az első kérdés coaching, a második pedig terápia? Attól, hogy a coach a jelenre és a jövőre figyel, a terapeuta pedig a múltra? Hogy az egyik az erőforrásokat keresi, a másik a sérüléseket? Hogy az egyik egészséges emberekkel dolgozik, a másik betegekkel?

Ezekkel a leegyszerűsítésekkel néha többet ártunk a coaching szakmai hitelességének, mint amennyit használunk neki. És figyelj, mert még mindig nem állítom, hogy a coaching és a pszichoterápia ugyanaz. Egyáltalán nem.

Ahhoz viszont igenis ragaszkodom, hogy a különbséget nem feltétlenül az alkalmazott kérdésekben és eszközökben kell keresnünk. Elképzelhető, hogy két szakember tök ugyanazt a kérdést teszi fel, mégis más munkát fog végezni vele.

Megengedem, vannak eszközök, amiket nem használ a coach, de egy jó csomó skillt, készséget, képességet a terapeutával teljes átfedésben használ. És még az is lehet, hogy coach és terapeuta kb. ugyanazt csinálja az ülésen.

Na, visszatérve a második ponthoz. A szubjektív határok azt is jelentik, hogy az érettebb, megdolgozottabb coach, akinek van saját élménye, tapasztalata a saját mélységeiről, tovább tudja kísérni az ügyfelet. Nem ugyanoda, ahova egy jó terápia, de nem ijed meg néhány mélyfúrástól.

Számomra ott válik szét a két munka minősége, hogy a coach coaching szemléletben van együtt az ügyféllel. Mit jelent ez a gyakorlatban? Amikor például előjön egy nehéz gyerekkori emlék, a korábban megállapított irány, cél kontextusában vizsgálja meg. Abból indul ki, hogy az ügyfél saját életének kompetens, autonómiára képes szereplője, aki tud élni a saját erőforrásaival.

Vagyis nem kell meggyógyítani azt a kisgyermeket, aki elszenvedte azt, amit elszenvedett, hanem bízik a felnőtt én erejében. (Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy minden pszichoterápiás folyamat erre vállalkozik, számtalan irányzat pontosan ugyanabból a premisszából indul ki, mint a coach!) Ez azt jelenti, hogy miután adott empátiát a nehézség miatt, annak átbeszélésére invitálja ügyfelét, hogy vajon a nehéz gyerekkori tapasztalat hogyan árnyalja azt, amivel dolgozni szeretne. Például így: „Mit jelent számodra ez a régi tapasztalat abban a helyzetben, amivel ma dolgozunk?” Vagy: „Mit szeretnél most kezdeni azzal, amit ebből felismertél?” Tehát nem ijed meg a múlttól, hanem beforgatja annak tanulságait a jelenbe – és a vágyott jövőbe. Célra tart.

Ez a szubjektív határ. Mert elképzelhető, hogy coachként annyira megterhel, amit hallok, hogy nem tudok többé ott maradni abban a térben. Akkor járok el helyesen és etikusan, ha ezt először is felismerem, szupervízióban is megdolgozom, de ott az ülésen sem játszom el, hogy el tudom oda kísérni, ahova nem tudom elkísérni. Ehhez nem szükséges a maga mélységében mindent feltárnom abból, ami bennem megmozdult, hanem az ügyfél érdekét szem előtt tartva talán újraszerződöm, talán szünetet tartunk, talán más szakember bevonását javaslom. És fontos lehet kimondani: ezen a területen már nem tudok megfelelő szakmai támogatást nyújtani. Egyébként mindegyikre tudok példát mondani a praxisomból.

Még egyszer: nemcsak az számít, hogy mit kérdezek. Vastagon számít az is, hogy mit feltételezek a másikról, miért kérdezem, milyen szerződés alapján dolgozunk, mit kezdek a válaszával, és milyen felelősséget vállalok azért, ami a beszélgetésben történik.

Az e heti Spirituszban arról írtam, hogy a határok nem feltétlenül akadályai a szabadságnak, néha éppen ezek teszik lehetővé, hogy valami megszülethessen. Szerintem így van ez a szakmai határainkkal is. Ha pedig így van, hogyan fogjuk megkülönböztetni a valódi kompetenciahatárt attól a mesterséges választóvonaltól, amelyet csak azért húztunk meg, hogy biztonságban érezzük magunkat a saját szakmai identitásunkban? Természetesen ennek a fordítottja is igaz: amikor a coach effektíve terápiás mélységben mozog, akkor ezzel ténylegesen az ügyfél érdekeit tartja szem előtt, vagy éppenséggel a saját szakmai mindenhatóságát szeretné bizonyítani?

Éppen ezért tervezünk most a PTF-en egy komplex,  pszichopatológiával is foglalkozó képzést, ami arra ad eszközöket a coachok és más segítő szakemberek kezébe, hogyan tudják megkülönböztetni azt, amikor már nem is coachingra van szükség. Mert a coach nem feltételezheti automatikusan, hogy minden nehézség fejlesztési kérdés. Nyilván, a terapeuta sem feltétlenül sérülést vagy patológiát keres. Mindkét szakmában vannak különböző megközelítések.

Az engem izgató kérdés most inkább az: milyen értelmezési keretet hozok magammal, és mennyire vagyok ennek tudatában?

A pszichoterápia releváns képzettséget és klinikai kompetenciákat igényel; a coach nem vállalhat ilyen feladatokat pusztán azért, mert jól tud kérdezni, és mert ő maga is járt pszichoterápiába. De csak azért, mert a coachingban megjelenik a gyász, a fájdalom, vagy éppen más erős érzelmek, önmagában ettől nem válik terápiává egy beszélgetés.

Ebbe a számba nem tudom besuvasztani mindazt, amit majd az esetlegesen induló képzésen szeretnénk átadni. Azzal a kettősséggel hagylak itt titeket, hogy a két véglet között lenne jó megtalálni a középutat – és azt transzparensen és következetesen képviselni.

Egyrészt: A szakmai érettség nem abban áll, hogy mindenre van eszközöm, hanem abban is, hogy felismerem, mihez nincs felhatalmazásom és/vagy kompetenciám.

Másrészt: Ne húzzunk olyan mesterséges határokat, amelyek miatt a coaching elveszíti az emberi tapasztalat mélységéhez való kapcsolódását.

Szóval, gyógyít-e a coach? Én továbbra sem nevezem magam gyógyítónak. De azt sem szeretném letagadni, hogy a coachingban olykor gyógyító erejű találkozások történnek. És még az is előfordulhat, hogy a coach ennek nincs is a tudatában. Mégis megtörténik.

Hol húzom meg a határaimat – és miért éppen ott?

1. Idézz fel egy coachinghelyzetet, amelyben az ügyfeled olyan témát hozott, amelynél elbizonytalanodtál: ez még coaching?

2. Vizsgáld meg, mi történt benned! Mi miatt bizonytalanodtál el? Valóban a kompetenciád határához érkeztél? Vagy személyesen volt nehéz elbírnod azt, amit hallottál? Vagy csak nem erre szerződtetek?

3. Tedd fel a legkényelmetlenebb kérdést: Ha ma újra ott ülnél, ugyanott húznád meg a határt? Ha igen, miért? Ha nem, mit csinálnál másképp?

Ha arra jutottál, hogy valamit másképp csinálnál, honnan tudod, hogy ehhez már megvan a kompetenciád? Netán éppen most kellene megszerezned?

Jövő héten arról gondolkodom tovább, hogyan jelenthet mást az empátia és az együttérzés a coachingüléseinken.

Gyógyító szeretettel,

Norbi

A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.