16

Hogyan is lehetne kihagyni az István, a királyt a Spirituszból?! Lám, sehogy. Múlt héten azt ígértem, hogy azon fogok gondolkodni, mit jelent valóban empatikusnak lenni – másokkal és önmagunkkal. Összemosódás ÉS túlzó határok nélkül. Kemény dió. Nem biztos, hogy sikerül feltörni.

Amikor az empátiára gondolok, elsőre hősies eszmények ugranak be: feláldozom magam valakiért, minden vagyonomat szétosztom a szegények között, elvállalom valaki másnak a börtönbüntetését, és így tovább. Mintha az empátiát csak akkor venném komolyan, ha valami egészen rendkívülit teszek a másikért. Aztán bekapcsol a józan eszem, és visszafogom: hohó, itt az empátiáról van szó, ami nem egészen ugyanaz, mint az áldozathozatal. Mind a kettőnek megvan a maga helye.

A tudomány megkülönbözteti a kognitív és az affektív empátiát, előbbi megérti, hogy a másiknak nehéz, utóbbi érezni is tudja. Bizonyos pszichés működésekben a kettő látványosan elválhat egymástól. De nem fogom most pszichológiai értesítővé emelni/lefokozni a Spirituszt.

Illő lenne saját példával előrukkolni, de ez nekem fájdalmas. Hajlamos vagyok ugyanis „túlempatizálni”, mások érzéseinek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítani, mint a sajátjaimnak. Elsőre. Eleinte talán nem is érzem azt, amit érezhetnék, feketeöves érzéketlenítő és ösztönös disszociáló is vagyok számomra megterhelő érzelmi helyzetekben. Mindeközben a releváns érzések néha csak órák, napok, hetek, hónapok múlva érkeznek meg, akkor viszont elemi erővel tudnak elborítani. Máskor az adott helyzet „csak” valami régi érzelmi lenyomatot aktivál – ezért aztán időre van szükségem, hogy mindezt szétszálazzam.

De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy reflexszerűen empatizálok, és akarom megérteni, megemelni a másik embert. Ja, nem is erről, hiszen most tényleg nem magamról szeretnék írni. Az empátia néhány számomra nehezen feloldható dilemmájáról, paradoxonáról fogok hangosan gondolkodni, amelyekben a Biblia sem ad tökéletes útmutatót.

Onnan indulok ki, hogy Pál apostol is alaposan összezavarja a híveket. Azt írja a Galatáknak írt levelében, hogy „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét” (Gal. 6:2). Eddig ok, idetartoznak az érzelmi terhek is, már le sem merem írni, annyira közhelyes, hogy sírjunk a sírókkal, örüljünk az örülőkkel (Róm. 12:15). Csakhogy a Galata levélben néhány sorral lejjebb azt írja az apostol, hogy „mindenki a maga terhét hordozza”.

Köszönöm szépen! Hordozzuk vagy nem hordozzuk? Mit tudok hordozni a másik érzelmi terheiből, és mit nem? Ebben nem ad egyértelmű eligazítást a Szentírás. Azt gondolom, néha túl sokat, néha túl keveset.

Azért van némi remény az értelmezésre. A görög szöveg ugyanis két különböző szót használ. Az egyik inkább a nyomasztó súlyt (βάρη), a másik a hordozandó terhet (φορτίον) idézi fel. Lehet, hogy Pál arra biztat, hogy segítsünk egymásnak a nehéz terhek hordozásában, miközben a saját életünk felelősségét nem tehetjük át a másik vállára. De hogy pontosan hol húzódik a kettő között a határ? Már megint az a fránya megkülönböztetés…

Mit szóltok ahhoz, ha azt mondom, hogy attól, hogy megértem és átérzem a másik életének fájdalmát, nem kell azt feltétlenül magamra vennem? Sőt, ha teljesen elveszítem a saját nézőpontomat, talán éppen a segítés képességét veszítem el. És itt visszautalnék a múlt heti Spirituszra: a határaim ezt is tudják szabályozni. A túlzó határ elzár. A határnélküliség összemos. A jól megélt határ teszi lehetővé, hogy melléd tudjak lépni, és támaszod lehessek egy nehéz pillanatban, anélkül, hogy tőlem függjön az életed vagy a biztonságod.

És most nem azokról a helyzetekről beszélek, amikor életveszélyben van valaki. Vagy mégis? Lukács evangéliumában (10:25-37) az irgalmas samaritánus történetében valami hasonló történik. A segítő nem vállal teljes felelősséget a bajba jutott életéért. Nem adja fel önmagát, saját útját, küldetését: a szenvedő mellé áll, és az elvárhatónál sokkal többet tesz érte (megmenti az életét!), de nem lesz örökre az ápolója. Vannak határai.

Ez az igerész más tekintetben is érdekes. Ez nehéz lesz. A keresztény kultúrkörben hajlamosak vagyunk erkölcsi erénynek tekinteni az empátiát. Pedig az empátiánk nem mindig igazságos. Sőt, szinte sohasem az.

Sokkal könnyebben együtt érzünk azokkal, akik hasonlítanak ránk, akiknek a történetében magunkra ismerünk, vagy akikhez érzelmileg kötődünk. Empátiám nagyon gyakran nem a másik ember szükségletéről szól, hanem a saját azonosulási képességemről.

Az irgalmas samaritánus története irgalmatlanul radikális. Egyik fő tanulsága, hogy az irgalom nem az előzetes közösségből, hasonlóságból vagy kölcsönösségből születik. A törvénytudó, ugye, azt kérdezi, ki az ő felebarátja. Jézus pedig arra kérdez rá, vajon ki lett a bajba jutott felebarátja.

Számomra több tanulság is van itt. Az irgalomnak nem kell megvárnia, hogy teljesen azonosulni tudjak a másikkal. A cselekvés pedig néha olyan együttérzést is megnyithat bennem, amelyre előtte nem voltam képes. Azután. Jézus talán nem azt kérdezi tőlem, hogy ki érdemli meg az empátiámat, hanem azt, kinek tudok a felebarátjaként fellépni akkor is, ha semmi közös nincs bennünk. Nem ugyanabba a gyülibe járunk. Nem ugyanaz a hitünk. Nem ugyanaz a neveltetésünk. Nem ugyanaz a politikai meggyőződésünk. Nem… nyugodtan fejezd be valamivel, ami még meredekebb. ezt írta nekem: „Amikor az ügyfeleidben olyan könnyen meg tudsz bízni, önmagadban viszont sokkal nehezebben, szerinted mi az, amit az ügyfeleidben meglátsz, magadban viszont nem?” Basszus, még egy szupervíziós téma!

Idéztem már Pétert e helyütt néhányszor. Most a Máté 16-ot vizsgálgatnám meg jobban. Jól ismert passzus: „Ettől fogva kezdett Jézus nyíltan beszélni a tanítványainak arról, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor félrevonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled! Ő pedig megfordulva ezt mondta Péternek: Távozz tőlem, Sátán, kísértesz engem, mert nem Isten akaratára ügyelsz, hanem az emberekére.”

Azt hiszem, itt az empátia egyfajta kísértés: Péter meg akarja menteni Jézust. Érthető, Péter nem akarja, hogy Jézus szenvedjen. Elképzelhető, hogy néhány helyzetben az én megmentési szándékom, kísérletem árt a másik embernek? Szeretetünk, kötődésünk időnként inkább rólunk, saját biztonsági igényünkről szól, nem pedig a másik érdekéről, igazi gondoskodásról az igazi szükségei iránt?

„Távozz tőlem, Sátán!” – miért ilyen kemény Jézus? Szerintem azért, mert Péter a saját szeretetének és félelmének logikáját akarja ráerőltetni Jézus történetére. Nem látja Jézust. Saját aggodalma, elképzelt jövője, biztonságigénye eltakarja előle. Utóbbi is baj, de az előbbi, hogy saját értelmezését rá akarja erőltetni Jézusra, na, az még nagyobb baj.

És itt jut eszembe az István, a király paradoxona: „Veled, Uram, de nélküled!” Mintha Péter is ezt mondaná Jézusnak – csak éppen nem úgy, mint István királyunk. Veled vagyok, szeretlek, követlek, de ezt az utat már nem járhatod. Legalábbis nem úgy, ahogyan te akarod. Veled, Uram, de a saját elképzeléseim szerint. Veled, de a szabadságod nélkül.

Szóval, elképzelhető, hogy amikor a másik embert meg akarom óvni a szenvedéstől, valójában magamat is legalább annyira védeni akarom? És hogy éppen ott, azon a finom határvonalon kapcsolódom le róla a leginkább? Éppen akkor nem értem meg egyáltalán?

A határ itt nem egyszerűen köztünk húzódik: az igazi határ a saját félelmem és a másik ember szabadsága között van.

Egzisztenciális állításom: empátiám nem írhatja felül a másik ember szabadságát. Péter szeretete sem írhatja felül Jézusét.

Teológiai állításom: Isten empátiája és szeretete nem törli el a döntési szabadságunkat. (És ez fordítva is igaz: érzéseink soha nem kötelezik Istent erre vagy arra.)

Valami istenit tanulunk meg az életről, amikor elkezdjük úgy irányítani, szabályozni az empátiánkat, hogy menet közben mindig megmaradjon embertársunk szabadsága. És igen, vannak nehéz esetek. Nem utolsósorban azok a helyzetek, amikor valakinek sokáig korlátozták a szabadságát, ezért érzékeny arra az empátiára, ami ettől megfosztaná. Vagy/és amikor valaki megszokta a teljes szabadságot, ezért nehézséget jelent neki önként feladni abból valamennyit a kapcsolat érdekében (vö. múlt heti Spiritusz).

Behoznám egy harmadik dilemmámat is az empátiával kapcsolatban. Nem szeretem, amikor azt mondják nekem: „pontosan tudom, mit érzel”. Ezzel nem közelséget, hanem távolságot érzek. Meg nem értettséget.

Soha nem fogom tudni, hogy mit érzel pontosan. És fordítva. Közelíteni tudok hozzá, de nem abból fogom tudni, hogy empatizálsz velem, hogy elmondod, milyen frankón érzed azt, amit én. Vannak erre jelek, de arról most nem írok. Ha valakitől ilyet hallok, arra gyanakszom, hogy az illető a saját élményére fordította le az én megélésemet. (Könnyűzenei referencia)

Ha ily szó szökkenne ki fogaim kerítésén, akkor óriási lenne a kockázat, hogy a másik ember különbözősége, egyedisége tulajdonképpen eltűnt az én egyedi értelmezésemben.

Emmanuel Lévinas francia-litván gondolkodó állításából kiindulva feltehetjük a kérdést: nem éppen a másik radikális másságának tisztelete az etikai kapcsolat kezdete? És ha az empátia legmélyebb formája nem az volna, hogy megértelek, hanem az, hogy elismerem: soha nem érthetlek meg teljesen?

Nem kell hasonlítanunk egymásra ahhoz, hogy felebarátok legyünk. Nem kell megmentenem a másikat ahhoz, hogy bebizonyítsam: szeretem. És végül: nem kell teljesen megértenem a másikat ahhoz, hogy valóban találkozhassak vele.

Utóbbit lefordítsam Istenre? Jó, akkor lefordítom. Soha nem érthetjük meg Istent teljesen. Középkori misztikusok szerint az, amit nem tudunk Istenről, mindig meghaladja azt, amit tudni vélünk Róla. Útjai feljebbvalók a mi útjainknál, hát még a gondolatai! Talán az érzései is.

Mégis. Mégis. Vigasztaló arra gondolni, hogy ennek a fordítottja talán nem igaz. Talán Ő az, aki képes TELJESEN megérteni, empatizálni, együttérezni velünk. Talán még akkor is, amikor ezt mi nem tudjuk megtenni – még saját magunkért sem, saját magunkkal sem. Igyekszem ebben hinni.

Idézz fel egy helyzetet, amikor valakinek a kedvéért háttérbe szorítottad a saját érzéseidet, szükségleteidet vagy meggyőződésedet.

Lehet, hogy segíteni akartál. Lehet, hogy meg akartad érteni. Lehet, hogy egyszerűen nem akartad megbántani.

Most tedd fel magadnak ezt a három kérdést:

1. Mit éreztem én valójában ebben a helyzetben? És mennyit engedtem meg magamnak ebből akkor?

2. Mitől tartottam volna, ha a saját érzéseimet is ugyanolyan komolyan veszem, mint a másikét?

3. Hogyan maradhattam volna mellette úgy, hogy sem az ő szabadságát, sem a sajátomat nem kellett volna feladnom?

Lehet, hogy néha nem azért mondok igent a másik embernek, mert annyira együttérző vagyok, hanem mert félek attól, ami akkor történne, ha nemet mondanék?

Jövő héten arról gondolkodom tovább, hogyan tudom meghallgatni embertársamat – és magamat –, anélkül, hogy elítélném vagy felmenteném.

Érthetetlen szeretettel,

Norbi

A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.