Miért félünk a bizonytalanságtól?
A bizonytalanságunk egy része abból fakad, hogy nem keressük a választ a legfontosabb kérdésekre. Amíg ezeket kerülgetjük, a második vonalbeli kérdések könnyen uralni kezdik az életünket.
Éveken át azt hittem, az én legfontosabb kérdésem az, hogy miből fogok megélni.
Tévedtem.
A svájci frankos hiteleim miatt évekre félretettem a coachinggal kapcsolatos álmaimat. Olyan munkákból éltem, amelyekben sikeres voltam, de egyre kevésbé éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kellene.
Nagyjából 10 évvel ezelőtt színházban ültem a feleségemmel (Katona Kamra, Osztálytalálkozó, Koltai Róbert zseniális jutalomjátékával), amikor felszínre tört bennem a stressz: imádom a coachingot, de nem jut időm fejlődésre, mert a munkaidőm nagy részét kitölti PR-kampányok vezetése. Már PCC coach voltam, és a PTF-en coachképzést vezettem. A coaching tehát jelen volt az életemben, csak nem kerülhetett a középpontba.
Közben a Pince Művek Kft. vezetőjeként bormarketinggel és márkaépítéssel foglalkoztam. Sikeres kampányokat készítettünk kiváló borászatoknak, és a csúcson hét-nyolc kollégának adtam munkát.
Szóval, ültem a színházban… Nem pontosan tudom, mi történt, de a szünetben villámcsapásszerűen belém hasított, hogy 2-3 év múlva a magunk niche-ében vezető butik marketingügynökséggé válhatunk. És ugyanilyen élesen megvilágosodtam: nincs erre 2-3 évem. Egyszerűen nem éri meg.
A felismerés valahogy így szólt bennem: a Pince Művek vezetőjeként jó pénzért vágom a fát, csak közben nem növekszem. A darab közben tudatosult bennem, hogy életem hátralévő részében olyan munkát szeretnék végezni, amely közben én magam is fejlődöm: mélyebben értem meg a világot, Istent, az embereket és önmagamat.
Az engem évek óta kísértő kérdés abban a pillanatban átalakult. Már nem az volt a legfontosabb, hogy miből fogok megélni, hanem az: hol vagyok? A válasz fájdalmasan világos volt: parkolópályán.
Az irányba állással nem változott meg minden azonnal. Nem törlesztődtek a hiteleim maguktól, nem szűnt meg a küszködés néhány dologban. Egy dolog változott meg: az, hogy milyen irányba megyek. Innentől kezdve sokkal könnyebb volt jó döntéseket hozni: leépíteni a céget, nem vállalni el több munkát, beiratkozni még néhány coaching tanfolyamra, takarékosabban élni – és hasonlók.
Korábban attól féltem, hogy szűkölködni fogok. A családomtól veszem el a lehetőségeket, ha a szívemre hallgatok. A legmélyebb kérdéssel való szembenézés nem szüntette meg a bizonytalanságot, de rendezte. Már nem bénító veszélynek, hanem vállalható kockázatnak láttam.
„Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” (1 Móz. 12:1, RÚF)
Ábrámhoz szólt így Isten. Sokan azt gondolhatják, hogy a legnehezebb lépés Ábrám számára az otthona elhagyása volt. Szerintem nem. Úgy vélem, Ábrám számára az lehetett a legnehezebb, hogy úgy kellett elindulnia és maga mögött hagynia addigi biztonságát, hogy nem tudta, hová érkezik.
Megnyugtató volt felismernem, hogy a Biblia sem úgy beszél az elindulásról, mint amelyhez előbb minden garanciát megkapunk. Ábrám sem kapott kézzelfogható garanciákat és konkrét mérföldköveket. Nagyon sok mindent nem kapott. „Csak” egy ígéretre támaszkodhatott. És talán arra a mély belső bizonyosságra, hogy erre a hívásra válaszolnia kell.
A hit nem vakhit, nem fanatizmus, de nem is „életbiztosítás”. Nem minden oldalról igazolható bizonyosság, hiszen akkor nem is lenne szükség a hitre. A hit kockázatát nem lehet megspórolni.
Mindannyian vágyunk a bizonyosságra. Szeretnénk, ha a mai döntéseink, választásaink, életszínvonalunk, karrierünk, kapcsolataink az örökkévalóságig megmaradnának. Így is rendezkedünk be. Felújítjuk a lakást, lecseréljük az autót az „igazira”, megtervezzük a következő éveket. Igen ám, de ha mindenáron be akarjuk biztosítani magunkat, könnyen érzéketlenné válhatunk Isten hangjára, amikor azt mondja: „Gyere!” vagy „Menj!”
Isten néha kivezet a hamis bizonyosságainkból.
Folyamatos feszültség van a biztonságigényünk és Isten hívása között. Igen, szükség van stabilitásra, igen, szükség van mély kapcsolatokra, sőt, szükség van tervekre is, józanságra is. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete azonban újra és újra emlékeztet arra, hogy jövevények és vándorok vagyunk a földön.
Nem mondom, hogy mindenképpen nézd meg az Osztálytalkozót a Katonában. De azt mondom, hogy teremts magadnak teret arra, hogy megkérdőjelezd a bizonyosságaidat.
Lehet, hogy most is van egy kérdés, amelyet hónapok vagy évek óta kerülgetsz.
Nem tudom, mi lesz rá a válasz.
De azt gyanítom, hogy amíg nem mersz szembenézni vele, addig sok kisebb bizonytalanság fogja kitölteni a helyét.
Gyakorlat
Írj fel egy lapra három kérdést, amelyeket mostanában megpróbálsz elhessegetni.
Majd tedd fel magadnak ezt az egyetlen kérdést:
Melyik az a kérdés, amelyre ha őszintén válaszolnék, sok más bizonytalanság is a helyére kerülne?
Ne siess a válasszal.
Lehet, hogy ma még nem érkezik meg.
De ha elég fontos a kérdés, újra és újra vissza fog találni hozzád.
Jövő héten arról gondolkodom tovább, mi történik velünk a csendben, amikor még nem érkezett meg a válasz.
Ha ismersz valakit, akinek megerősítést jelentene ez a levél a maga bizonytalanságaiban, küldd neki tovább bátran!
Ha érdekel, hogyan lehet a bizonytalanságban kísérni az embereket a segítő beszélgetésekben, iratkozz fel Ars Sophiae – Coaching: A bölcsesség művészete című heti hírlevelemre.
Sorstársad a fontos kérdésekben,
Norbi
A hírlevél végleges változata egy több órás szerkesztői párbeszéd eredménye köztem és a ChatGPT között. Nem azért használom, hogy helyettem írjon, hanem hogy vitatkozzon velem, kérdezzen vissza, és segítsen addig csiszolni a gondolatokat, amíg valóban azt mondják, amit szeretnék.
Legutóbbi hozzászólások